Hangulatkeltő novella a IV. Mentálcsavar Táborra – Cthulhu Hívása

1925. október 5.
Saintwell, Louisiana

Odakint órák óta zuhogott. A felhőhozta korai éjszaka félhomályos sötétjét időről időre villámok cikázó fénye törte meg. A dörgések erejétől újra és újra megremegtek Saintwell kunyhói.
Geoffrey papa hallgatósága együtt remegett a kunyhókkal, holott odabenn barátságos tűz lobogott. A hatalmas termetű, fekete férfi eddig a háborúkról mesélt, emberszörnyekről, kegyetlen vezetőkről, mészárlásokról. Az öreg szava vad indiánokat, kubai felkelőket, spanyol fregattokat idézett, aztán a nagy háború megismételhetetlen borzalmait. Ahogy újabb és újabb puskaporfüstös csatákat festettek meg rekedt, el-elcsukló szavai, a mennydörgés egyre jobban kezdett ágyútűzhöz, a mocsárerdők állatainak bőgése és vonyítása sebesült harcosok jajkiáltásához hasonlítani.

A mesélő aztán hat évvel ezelőtt hazatért a nagy háborúból, s ezzel véget ért egész délutánon átívelő meséje, ám senkinek nem akaródzott még hazaindulni.
Odakinn egyébként is szakadt az eső kérlelhetetlenül, mintha soha nem akarna elállni. Errefelé ilyenek az októberek.

Az öreg veterán sóhajtva bólintott, összevonta megőszült szemöldökét, whisky-t töltött magának és eszébe jutott egy történet, mellyel úgy gondolta, hogy felteheti a koronát a mai estére. Eddig amúgy sem volt bátorsága egyszer sem elmesélni azt, amit gyermekkorában látott a mocsarakban, nem messze a falutól. Pedig ez volt az egyetlen ok, ami miatt minden lehetséges harcból kivette a részét – hogy minél messzebb kerülhessen ettől az átkozott láptól.
Az öreg arca eddig végig nyugodt maradt, ráncai nem mélyültek el egy borzalom megfestésekor sem, csak a szeme csillogott fájdalmasan. Most azonban, ahogy belekezdett az utolsó meséjébe, összeszaladtak egyre mélyülő ráncai, hangja még karcosabb, még mélyebb lett, szemébe pedig rég eltemetett félelem költözött.

Geoffrey papa letette a whisky-t és újra sóhajtott, hosszan, remegve. A többiek várakozva mocorogtak, odakint pedig kérlelhetetlenül dübörgött az Isten haragja, fájdalmasan vonyítottak a bestiák az erdőben.

”
Ifjú kölyök voltam még, keveset értettem anyám intéseiből az erdővel kapcsolatban. Billy bátyám alig volt tizennyolc, Faith és Loren húgocskáim még meg sem születtek, mikor mindaz, amit elmesélek most, történt.

”
Egy nap arra ébredtem szalmaágyamon, hogy anyám hangos jajveszékeléssel próbál ébreszteni rázva a testemet és a nevemet szólongatva türelmetlenül, miközben Billy bátyám az állatokat tereli kifelé a gazda kertjéből. Mindjárt furcsa volt a dolog, nem csak anyám kiáltozása miatt, de azért is, mert bátyám, mint tudjátok, mocsári halász volt, már hajnal előtt ki kellett volna úsznia sajkáján a Piones-lápba.
Aztán mikor rendesen magamhoz is tértem, értettem meg, hogy anyám miféléket kiabál.
vége van, ahogy az írás mondja… vége… Istenem!
Az ég vörös volt, akárha hatalmas vihar előtt szállna le a nap, csakhogy még reggel volt, s nem csak az ég alja vérzett, ömlött az az átkos szín az egész mindenségen. Aztán a napot egy öklömnyinek tűnő, egyre csak növekvő kő lángkévés zuhanása takarta el. Lenyűgözve bámultam a jelenséget.
Aztán anyám megragadta a karomat és rohanni kezdett velem a templomba, Isten védelmébe. Ahogy a kertből kiértünk, láttam, hogy a többiek is mind így tesznek – azóta sokszor láttam menekülő nincsteleneket akképpen rohanni, kiabálva…
siess már, az Istenért… gyere, nincs messze a templom!
… rángatva maguk után mindent, ami fontos számukra. Gyerekeket, jószágot, ékszereket.
Még nem értünk be Isten házába, mikor a hatalmas üstökös kitakarta a napot és éjszakai sötétség borult a falura. A sietség zihálásától elfúló kiáltozás erre újult erővel sikoltott körülöttem…
megnyíltak a Pokol kapui… Rolfo, gyere már… tarts ki, mindjárt odaérünk!
… én pedig alig vártam, hogy végre vége legyen az egésznek.
A hirtelen éjszakában bebotorkáltunk a templomba, ahol Frederic atya több lámpást és gyertyát is gyújtott és örökmécsesek is adták a fényt.
Disznók, tyúkok és riadt barátok között húztuk meg magunkat. Mindenfelől bűz, verejték és halk zokogás, az oltár felől Frederic atya nyugtatónak szánt szavai, néhány derék hívó zsoltárzsolozsmája.
Engem viszont nem nagyon kellett nyugtatni, így a derék papra való figyelmezés helyett egy zsíros-szőrös koca hátára másztam és belekapaszkodtam egy vas fáklyatartóba s úgy kibámultam ki az ablakon.

A hatalmas szikla épp ezután csapódott a láp felett terpeszkedő erdőbe, nem is messze innét. Hatalmas recsegés-ropogás hallatszott és templommagas sár- és vízhullám emelkedett az égnek, de még mielőtt bárkinek szólhattam volna róla – vagy akár csak kiálthattam volna, akkora remegés rázta meg a falut és a templomot is, hogy a koca riadtan megugrott alattam, és hatalmasat vágódtam a padlón.

”
Egy azóta elveszett kegyelettartóba verhettem a fejemet és elájultam.
iä! Shub-Niggurath!
A sötétben lassan elszivárgott minden hang, amit addig ismertem. A disznók vad röfögése, a tyúkok zajongása, a jajveszékelés és a szipogás és Frederic atya szavai. Csak a zsoltár maradt…
iä! Shub-Niggurath! Ghyas ar thays nngarhchass!
… de nem a könyvekből énekelték. Istentelen, idegen litániává álltak össze a folyós sötétség sosem hallott, sosem értett szavai. Körbeöleltek, körbezengtek, mintha soha nem akarnának elereszteni. Mélyen a lelkem legmélyén hatottak és biztosra vettem, hogy sosem szabadulok attól a páni rettegéstől, amit akkor éreztem. A kórus egyre erősödött, egyre hangosabban üvöltött a semmiben, egyre jobban remegtem, egyre jobban rettegtem…
iä! Shub-Niggurath! Ghyas ar thays nngarhchass! Iä! Shub-Niggurath!
… és éreztem, hisz tudatom nem volt, a lelkemmel lettem biztos benne, hogy a szavak egy másik világ szavai, a kórus egy másik világ kórusa, a sötétség pedig egy olyan másvilági, idegen hatalom fölém tornyosuló teste és ereje, mit felfogni soha nem lehetek képes.
Csak a rettegés, a mindent átható, didergető rettegés maradt meg.

”
Anyám altatót dúdolt, mikor felébredtem. A kórusnak, az üstökösnek, a disznóknak nyoma sem volt, az ágyamban feküdtem.
Nem sokkal azután, hogy felkeltem, megtudtam, hogy az orvos már lemondott rólam, mert két hétig fetrengtem lázasam, félrebeszélve az ágyamban, egyre gyengülve és gyengülve. A fejem még mindig lüktetett és remegtek a tagjaim, de éltem és napok múltán lassan erősödni is kezdtem.
Aztán mikor anyám elmondta, hogy az ébredésemet megelőző napon egy távoli egyetemről kutatók érkeztek, hogy megvizsgálják az égi sziklát és hogy a kőhöz Billy bátyám vezette őket, ismét elfogott a rettegés, újra hallottam a kórust…
iä! Shub-Niggurath!
… és elhatároztam, hogy amint tizennégy leszek, elhagyom ezt az átkozott Saintwellt és soha, de soha nem jövök vissza.

(Lord Rufus)