— Hangulatkeltő az Az őrület hegyein verseny második utazására —
(katt a nagyobb méretért!)
szöveges verzió:
Thomas Bentley idegesen járt fel s alá a motelszobában. Kivételesen nem az olcsóbb szobákra jellemző dohszag volt az, ami zavarta. Nem is a nap első sugaraitól rémülten menekülő csótány. Még csak nem is az a hulla, ami talán (bár ebben különösebben még nem volt jártas) csak pár órája volt ott. Jobban megnézve szinte bizonyos is volt ebben, hiszen a vér még mindig inkább a vörös egy világosabb árnyalatában borította a padlót, márpedig az ő kezéből is ilyen folyt, amikor kis híján elvesztette az ujját a fészer építésekor. De az már vagy tíz éve volt, még újonnan költözött be a feleségével a házba.
Persze mindez csak kósza pillanatokra kötötte le figyelmét; Tom (hiszen a barátai csak így hívták) legnagyobb problémája mégsem ilyesmi volt. Három dolog foglalkoztatta sokkal inkább. Az első végtelenül egyszerű volt; a ruháját beborító vérréteg. A második kicsit még ennél is jobban felzaklatta, ez pedig nem volt más, mint hogy nem emlékezett semmire az éjszakából. Korábban is tapasztalt már ilyet, főleg egy-egy üveg whisky elfogyasztása után. Néhány napja azonban különös módon ehhez hasonló segédeszközök nélkül is sikerült átélnie ezt az állapotot. Kezdetben nem volt zavaró, úgy vélte, csupán a munka utáni fáradtság következménye lehet. Ez az elmélet most azonban végleg tévesnek bizonyult. Senki sem lehet annyira fáradt, hogy elfelejtse, hogyan került egy ismeretlen motelben fekvő ismeretlen hátába az apjától örökölt bicskája. Hacsak az illető nem egy Rejtő Jenő könyv szereplője. Thomas Bentley azonban egész biztos volt benne, hogy ez a lehetőség sem áll fent. Igen, ez volt a harmadik dolog.
A sokadik kör után, ki tudja mennyi idő elteltével a kétségbeeséstől és a rettegéstől könnyezve roskadt össze az ágyon, és úgy várta, hogy valaki megmondja neki, hogyan mentse meg az életét. Kétségbeesett tekintete a piszkos kis éjjeliszekrényen árválkodó telefonra tévedt. Esetleg ha elmondhatná a nejének, a rengeteg Wilkinson könyv után ő biztos tudna mit mondani, biztos ki tudnának találni valamit, biztos…
A válasz azonban hamarabb megérkezett, mint ahogy elérhette volna a telefon kagylóját.
- Ne félj, Thomas. Minden rendben lesz. – mondta Alan Wilkinson, miközben kényelmesen keresztbe tette a lábát a karosszéken ülve.
(Ficskó, rhea)
