Szilágyi Heléna – A Pokol tornácán

Mióta betöltöttem a kilencedik életévemet, furcsa dolgokat látok.

Az emberek általában megérzik azt, akivel nem stimmel valami, így csak egyetlen egy barátom maradt. Nox, a macskám. Tíz éve találtam, pont az első látomásaimat követően. Bár az volt az érzésem, hogy inkább ő talált énrám. Az iskolából tartottam haza felé és a vérengző, rémítő képek, amik az elmémbe férkőztek, teljesen letaglóztak. Elájultam a falu határában. Beesteledett, mire magamhoz tértem. Nox dorombolása ébresztett. Fekete bundája a karomhoz dörgölőzött, smaragdzöld szemei élénken fürkészték az arcomat. Azóta én nevelem, és mivel senki sem hallgatna meg, ő az egyetlen, aki tud a bizarr dolgaimról. A könyvtár utolsó polcsora mögött tanyázó levágott fejű kísértetről, a kertünkben álló almafára felakasztott hulláról és a buszmegállóban álldogáló kislány szelleméről, aki az utolsó útja során a busz egyik ülése helyett a busz alatt kötött ki. Nox mindenről tud és hiába nem ember, néha úgy érzem, érti, amit mondok. Bár lassan már ez sem lesz elég, kezdek bekattanni. Egyébként fogalmam sincs, hány esztendős lehet, és ugyebár hiába van kilenc életük, egy emberöltőt ők sem élhetnek meg. Hamarosan magányosabb leszek, mint eddig.

A gimiben én voltam a bogaras sátánista srác, így most hogy egyetemre kerültem, fellélegezhetek. Az itteni szabadság megóv attól, hogy bárki is túl sokat tudjon meg rólam. Csupán egyetlen bökkenő akad. Lassan húsz éves leszek, és ugyebár az ember nem bírja sokáig emberi kapcsolatok nélkül, mellesleg egyre ijesztőbb jelenéseim vannak… Így belegondolva, nem is tudom eldönteni, melyik jelent nagyobb problémát számomra.

Onnan kezdem, ahol a bonyodalmak is felütötték a fejüket.

Szellős tavaszi nap köszöntött aznap rám. Fekete hajam varkocsba fogtam, felvettem a motoros kesztyűmet, egy fekete bőrdzsekit és elindultam egy ötszáz fős előadásra. Mivel óránkként érkező volánbusszal járok fel Pestre, mindig korábban érek be az órákra. Addig olvasgatni szoktam mitológiáról, olykor ezotériáról. Bénán festhet egy sötétbe öltözött felnőtt férfi kezében ilyesmi, de mióta a fejetetejére állt az életem, próbálok választ találni arra, hogy miért. Egyszer legyőztem a szkepticizmusomat és elmentem egy jósnőhöz, ám mihelyt meglátott keresztet vetett és kántálni kezdett. A rituálé végén pedig felsikított, hogy tűnés innen ördögfajzat! Többet nem is próbálkoztam „szakemberek” felkutatásával. A könyvek legalább nem sikítoznak és küldenek a pokolba.

Édesanyámmal kettesben élünk egy elszigetelt kis faluban. Száz százalékig biztos, hogy ő normális, így csak az apámtól örökölhettem ezt az idegesítő képességemet. Még születésem előtt lelécelt, de anyám elmondása szerint, kísértetiesen hasonlítok rá. Bár ő magasabb és titokzatosabb volt még nálam is. Az előzmények tekintetében mégis meglepő, hogy soha egy rossz szót nem ejtett róla. Mondjuk, nem is sokat emlegette. Azt is el tudom képzelni, hogy egy egyéjszakás kaland alkalmával fogantam. Elég valószínű.

Beültem a terembe. Lapoztam egyet a könyvemben.

Szálingóztak befelé a diákok. Átlagosnak is mondhattam volna a jelenetet, de egy különös pofa emelkedett ki közülük. A szemfehérjéje is éjsötétre váltott, az arca pedig pár pillanatra elmosódott előttem, mintha egy másik dimenzióból lépett volna elő. Megráztam a fejem, a csóka újra hétköznapinak látszott. Oké… Körbe néztem. Senkinek sem tűnt fel az előbbi. Talán ez csak az idegösszeomlás első tünete… Visszamélyedtem az olvasmányomba. Ám ezzel még korán sem ért véget a lidércnyomás. A lépcsőzetesen elrendezett előadóteremben egy csóka siklott el előttem. Felemeltem a tekintetem. A fizimiskája hasonszőrű, mint az előzőnek. Pislogtam párat, megköszörültem a torkom. Ebben a pillanatban egy másik ugyanilyen fazon ült le mellém. Jó képet vágtam hozzá és eltettem a kötetet. Majd még egy lesomfordált a lépcsőn. Az emberek kitértek előle, egyesek még biccentettek is neki. A távolságtartás meg volt ugyan, de az elborzadás hiányzott az arcukról. Megvilágosodtam. Ezeket mindenki látja, de csak én a valódi énjüket. Oldalra lestem, a mellettem ülő szőke lény rám vigyorgott. Szája a füléig ért, fogai pengeélesek. Nagyot nyeltem. Körbe pásztáztam a terepet. Minimum öten voltak és engem stíröltek. Ezek értem jöttek, anyám, ezek rohadtul értem jöttek!

Az előadó  belépett a terembe, lekapcsolta a villanyokat és elkezdődött a diavetítés. A fények kialusznak, a szörnyek előbújnak – mint valami gagyi horrorban. Nem vagyok előrébb, ha elkezdek fejhangon sikítozni, ezért fogtam magam és kisurrantam a padok közül, majd elsepertem a tanár úr mellett. Eggyel több vagy kevesebb, neki oly mindegy. Bezártam magam mögött az ajtót és neki dőltem a fának. Csak most vettem észre, hogy gyöngyözik a homlokom és zihálok, mintha egy maratont futottam volna le. Basszus.

Miután kifújtam magam, hazáig meg sem álltam. Szerencsére a szörnyszülöttek nem követtek. Édesanyámmal egy tóparton élünk egy takaros egyemeletes faházban. Ketten kényelmesen elférünk benne. Felmentem az emeletre és a táskám bedobtam a szobámba, beköszöntem szorgos anyukámnak, majd a hátsókertbe meneteltem. Gyakran töltöm magányos óráimat a szomorúfűz lombjai alatt, és hangos metált bömböltetve próbálom elnyomni a fehér zajt és a sikítozó segélykérések orkánját. Már valamelyest hozzászoktam az ilyesmihez, de a mai napom különösen kikészített. Még mindig kiver a veríték, ha azokra a ködös ábrázatú alakokra gondolok. Lehunytam a szemem, meditáltam és a lábfejemmel ütöttem a ritmust. Talán el is bóbiskoltam, hiszen az eget már ellepte a sötét, mire újra kinyitottam a szememet. Egy hűvösebb szellő kelt életre, szitakötők döngtek, tücskök ciripeltek. Átjárt a hideg. A csillagok tisztán ragyogtak és a Hold büszkén pöffeszkedett az éjszakai égbolt közepén. Soha nem érzett nyugalom szállt meg. Kihúztam a fülemből a bömbölő zenét, és a vízfelszín tetején játszó fényekben gyönyörködtem, meg a néma, az áldott néma csendben.

A nádas mellett egy ponton bugyborékolni kezdett a víz. Ezek után azon se lepődnék meg, ha maga a Loch Ness-i szörny bukkanna elő onnan. Na jó, talán egy kicsit. Valami hínárszerű anyag úszott a felszínre és szétterült a vízen. Fekete volt, akár a tinta. A buborékok egyre nagyobbakká és sűrűbbekké váltak. Földbe gyökeredzett a lábam. A fekete hínár emelkedni kezdett, majd egy elefántcsontszínű selymes anyag tűnt elő a takarásából. Előredőltem, hunyorogtam. Az nem is egy hínár… és az nem is akármilyen fehér anyag! Az egy homlok. A test lassan, kecsesen kiemelkedett a habokból, akár Afrodité a tenger hullámai közül. Minden értelemben. Eltátottam a számat. Csípőjéig érő fekete haja takarta melleit, hófehér bőre ragyogott a holdfényben. Elindult felém a vízfelszínen súlytalan lépteivel. Élénk zöld szemei az enyémbe mélyedtek, fedetlen teste zavarba ejtően csinosan és búján ringott. Megilletődve tápászkodtam talpra. A korombeli lány közben kilépett elém a partra. Uramisten, frankón elpirultam!

• Ördögh Előd. – a nevemen szólított. Hé, a nevemen szólított!
• Ja. Mármint igen. Vagyis… Tudod, ezen a környéken nem szokás csupaszon flangálni. – igyekeztem csak a szemébe nézni, közben a tarkómat vakaráztam. Ő egyáltalán nem volt zavarban. – Honnan tudod a nevem? – nem felelt, csak ártatlan tekintettel a szemeimbe mélyedt. Majd megragadta a fekete ingem ujját és az arcához nyomta. Öhm…
• Nem szeretem ezt az inged. Túl durva az agyaga. – arcáról vízcseppek hullottak a kézfejemre.
• Hát sajnálom, legközelebb nem ezt veszem fel… – na jó, miféle baromság ez? Ő is valami szellem? Valami szépséges, kézzel fogható lidérc… Esetleg vízi tündér? – Ki vagy?
• Hát én… – dadogott, elgondolkozott.
• Hát te… – nem felelt, tanácstalanul csücsörítette a száját. – Hogy hívnak? – megint elfilózott, mintha a nevére sem emlékezne. Nedves tincsei az arcára tapadtak, esetlenül elsepertem őket az útból, hogy láthassam igéző tekintetét.
• No… émi. – suttogta.
• És Noémi, mit kerestél a tóban? Azt már nem is kérdezem, hogy miért pont az éjszaka közepén…
• Magányos vagy, fiú. Egy társra van szükséged, egy emberi társra.
• Szentséges ég! Ki frász vagy? Szakadj le rólam! – ráztam le a kezeit. Mi ez? Egy vízi prosti szolgálat? – Ha szükségem lenne ilyesmire, találnék magamnak ingyen is… – horkantam fel elhátrálva. Majdnem lefejeltem egy faágat. De csak majdnem!
• Fogalmam sincs, miről beszélsz. Én csak beszélgetni jöttem. – lépett felém.
• Beszélgetni? Úgy… mint verbális kommunikáció?

Elmosolyodott, bólintott.

• Akkor nem ártana felöltöznöd. Így nehéz a társalgásra összpontosítanom… – vakartam meg az orrom tövét és elkalandozó pillantásomat visszatereltem az arcára.
• Előd, kisfiam, kész a vacsora! – a hang irányába kaptam a fejem. Meglehetősen bosszúsan. Szívesebben folytattam volna még ezt a kis eszmecserét.
• Egy pillanat, anya! – de mire visszafordultam, a lány eltűnt. Jellemző.

Bent gyorsban megvacsoráztam, miközben Nox folyton a lábamhoz dörgölőzött. Bár más nőknél is ekkorra sikerem lenne, de valahogy a kisugárzásom az összeset elijeszti… Meg igazából félek, hogy őrültnek néznének, ha tudnák, miket látok… Vajon ki volt az a lány? Ő nem tűnt rémültnek.

Lefekvés előtt felvonultam a szobámba, Nox is besomfordált utánam, mielőtt bezártam volna az ajtót. Letelepedett a konvektor tetejére és onnan nézett nagy okos szemeivel. Levetkőztem, nehogy már a macskám előtt zavartassam magam! Benyomtam valami zúzósat, és ahogy szoktam, alsógatyában bevágtam magam az ágyba. A sarokban álló vízi hullaszerű teremtmény már évek óta hidegen hagy. Nem arra születtem, hogy segítsek rajtuk. Ez hamar kiderült. Nem tudok velük kommunikálni, csak egyszerűen érzem a jelenlétűket.

• Jó éjt szőrmók! Most hulla fáradt vagyok. – ez még akasztófahumornak is szar lenne… – Majd holnap… – mesélek, akartam mondani, de már horpasztottam is.

Másnap feltöltődve, derűsen indult a nap. Elhatároztam a tegnapiak után pár napig be sem tolom a képem az egyetemre. Még csak azt kéne! Inkább segítek jó anyámnak a ház körül. Erre ő mit felel? Akkor menj szépen a boltba. Boltba? Kilométerekre van a legközelebbi! Összekaptam magamat, egy villanásra belestem a tükörbe is. Fekete szempilláimmal keretezett sárga tekintetem szinte kivilágít az arcomból, ezen kívül betegesen sápadt vagyok. Csak a szokásos. Hátamra kaptam a málhámat, meglapogattam Nox fejét és kikaptam anyám kezéből a bevásárló listát. Az ember fia mit meg nem tesz, ha tudja, hogy az anyja csak rászámíthat!

Felvánszorogtam a volánra. Alig tettem meg két megállót, egy hátborzongató muksó foglalt helyet velem szemközt. Vékonyszálú, világos szőke haja ellágyította markáns vonásait, de attól még tudtam. Ez az a bizonyos árnyékolt fejű, aki tegnap beült mellém és rám vigyorgott. Rögtön görcsbe rándult a gyomrom. Most ne szarj be, csak most ne szarj be! Nyúzott tekintetét le sem vette rólam. Így nehéz lesz.

Amikor kinyílt a busz ajtaja, rögtön lesprinteltem a lépcsőin és egyenesen a vegyes boltba csörtettem. Azt a rohadt, ez követ… Úgy tettem, mintha minden figyelmemmel a táplálékra koncentrálnék, de a szemem sarkából követtem minden mozdulatát. Ő is eképp tett. Gyorsan bedobáltam édesanyám lisztjét meg konzervjeit a kosárba, majd a pénztárhoz siettem.

• Gyorsan, ha lehet. Sietek. – hadartam és már nyúltam is a tárcám után, mikor felnéztem a pénztárosra. Vigyora mindent elárult. Mi a franc, ez valami összeesküvés? Hátra fordultam, egy emberilény sem lézengett rajtam kívül a boltban, ráadásul ezek a démoni formák meggyarapodtak három fővel. Ez így rohadtul nem fair!

A hátam mögött álló karja a nyakamra csavarodott, a szőke pedig a képembe pancsolt. Ekkorát még nem kaptam. Megszédültem, de észnél maradtam. Lerúgtam magamról a rohadékot, a másik fazont pedig átdobtam a hátam fölött. Azta betyár… Az adrenalin csodákra képes! Amint leráztam magamról a két hatalmas ördögfiókát, szaladni kezdtem. Ám nem jutottam sokáig… Ők öten, én egyedül… Eleve veszett ügy, de persze míg az ember él, remél.

Egy hotelszobában tértem magamhoz. Kezeim az ágyhoz kötözve, cuccaim a sarokba lökve. Úgy éreztem magamat, mint akin egy dömper hajtott végig, aztán meg szétszaggatták és rosszul varrták össze. Vattát tudtam volna köpni, olyan száraz volt a torkom. Szó, mi szó, ramaty állapotba kerültem. Megrángattam a láncaimat. Mit is gondoltam, majd eltépem, mint a papírt?

A fogvatatóim ezt meghallották és beözönlöttek a szobába. Az élükön egy két méter magas platinaszőke hajú férfi állt, tekintete sárgán villódzott a behúzott függöny mögül néha előtörő napfényben. Hegyes fülei kikandikáltak sörénye alól, közönyös arckifejezése vezetői kisugárzást kölcsönzött neki. Jobban bírtam, mikor vigyorgott.

• Nehéz volt önre akadni, úrfi. Jól elveszett az emberi forgatagban, Előd. Ugyebár ez az emberi neve? – ez meg mit magázódik? Velem…
• Mi a szar folyik itt? – morogtam. – Mi vagyok én, valami Celeb? Valami béna valóságshow pojácája, amit odaát sugároznak? Szálljatok már le rólam! Engedjetek el! – bepöccentem, az sem érdekelt, hogy akár egy mozdulattal kinyírhatna.
• Sajnos ezt nem tehetem. Az apja számít önre és ahhoz, hogy elnyerje a teljes erejét, velünk kell, hogy jöjjön. – válaszolt oly szenvtelenül, akár egy robot.
• A lóf…
• Ez nem vita tárgya, uram. – elképedt grimasz ült az arcomra. – Egy napon majd visszatérhet, de addig is velünk jön.
• Ugyan hova a Pokolba?
• Pontosan.
• Na ne szórakozz velem… És ha ennyire keresett már, miért nem személyesen az apám jött értem?
• A birodalmából Ő nem teheti ki a lábát. Lucifer úrnak rengeteg teendője támadt, de nyugodjon meg, a legmegbízhatóbb alkalmazottjait küldte önért. – azt hiszem, röhögő görcsöt kaptam. Röhej, én, mint az ördög fia?
• Ami te lennél? Meg a verőlegényeid? Ez megnyugtató… És minek kötöztek ide ki?
• Én, mint a Pokol urának jobb keze, Szigfrid herceg, a lehető legcélszerűbben járok el. Ön félig ember, s minthogy az embereket szeszélyes lényekként tartjuk számon, önveszélyesnek bizonyulhat. Hamarosan visszatérünk, mihelyt minden földi szálat elvarrtunk az életében. Azt sem fogják tudni, hogy valaha létezett Ördögh Előd. Mindez az ön javát szolgálja, Dévald herceg.
• Meghiszem azt! Akkor eresszen el…

Pofáztam volna még napnyugtáig, de amaz magas ívből tojt a szövegemre és küldöttségével karöltve kivonult a sötét szobából. Vagány. Most főhetek a levemben és várhatok, míg a Sátán bérencei visszatérnek hozzám. Minden földi szál, mi? Mintha lenne nekem bárkim is… Mindig is egyedül voltam, mint… Rohadt seggfejek! Ezek megölik az anyámat! Veszettül kapálódzni kezdtem, de ez csak rontott a beképzelt kilátásaimon. Rájöttem, hogy a lábaim is ki vannak bilincselve. Még vadabbul vergődtem percekig, majd teljesen ernyedten vágódtam vissza az ágyba. Tehetetlen vagyok. Le kell higgadnom. De képtelen vagyok! Most derült ki, hogy Lucifer féktelen földi tivornyájának rothadó gyümölcse vagyok és anyámra a biztos halál vár a démoni ölebek által. Ez övön aluli…

Az áporodott szagú szoba ablakában motozást füleltem meg. Most esett le, hogy nem csak tehetetlen, hanem egyenesen kiszolgáltatott vagyok! Ha már ennyire nagy góré a fater az erejéből is adhatott volna, a francba! Az ablak kitárult, majd halk dobbanás. Beugrott rajta valaki vagy valami. A függöny ellibbent és egy angyali teremtés lépett ki mögüle. Ismét meztelenül és dús fekete hajkoronája ismételten kitakarta a legjobb részleteket. Sebaj, már így is túl szép, hogy igaz legyen. Hát újra eljöttél hozzám, Noémi…

Valami fénylett a kezében, tekintete komoran tapadt rám.

–    Reméltem, hogy valaha még újra láthatlak… – rebegtem. Csak úgy kicsúszott…

• Úgy tűnik, nem úsztad meg. – suttogta, majd macskás kecsességgel az ágyam mellé lépett. Figyelmen kívül hagyta korábbi szavaimat. – Sajnálom. – sóhajtott. – Meg kell, hogy öljelek. – rám vetette magát lovagló ülésben, és ekkor fogtam fel, hogy az a fémesen csillogó tárgy a kacsójában egy kés. Minden vér kifutott az arcomból, pupillám összeszűkült. Azért jött értem, hogy hátba támadjon? Elárult?
• Állj! Állj! Állj! Én rab vagyok! – milyen magasra szalad a hangom, ha az életemért kiáltozom! – Mit vétettem ellened? – szorítottam össze a szemeimet, de nem érkezett a csapás, ám a penge így is a torkomhoz feszült.
• Előd, te a Sátán fia vagy. Gonosz. – rám fújt. Akár erotikusnak is nevezhetném a helyzetet, ha éppen nem lennék kikötözve (bár kinek, hogy…), és nem szegezne a nyakamhoz egy tőrt.
• Bocs, a múltkor kihagytam ezt az aprócska részletet. Tudod miért? Mert még nem tudtam!
• A fia vagy, egy démon félvér. Te vagy a végleges győzelmének záloga. Pusztulnod kell! – még jobban neki tolta a torkomnak a kést, szinte alig kaptam levegőt.
• Ugyan mi haszna velem? Látod, még egy csaj is simán kicsinál! – recsegtem.
• Az erőd még szunnyad, de ha a felszínre tör… Mellesleg meg lesz azaz előnyöd, hogy te huzamosabb ideig tartózkodhatsz a földön. A démonok csak pár órára hagyhatják el a Poklot, míg te az idők végezetéig itt lehetsz. Téged akar földi helytartójául… Ne mondd, hogy nem vonz ez a hatalom!
• Megfontolandó. – már döfte is volna a nyakamba. – De én nem akarom! Én csak az anyámat akarom megmenteni! Meg fogják ölni…
• Anyukádat… – eddigi ádáz tekintete ellágyult. – Ő kedves. Nem akarom, hogy meghaljon. – motyogta, akár egy kislány.
• Ki vagy te? – kérdeztem elképedve. Ijesztő, mennyi mindent tud rólam.
• Már mondtam.
• Nem. – ráztam a fejem. – Ki vagy te? – kérdeztem rá nyomatékosabban.
• Most már úgyis mindegy. Tiszta fafejű vagy, mint mindig! – dünnyögött mérgelődve. Letette a kést. – A macskád vagyok, te tökkelütött!
• Már hogy lennél a macskám? – vontam össze a szemöldököm.
• Alakváltoztató vagyok, te hülye, és profi bérgyilkos. Azért küldtek, hogy vigyázzak rád, és ha veszélyessé válnál, megöljelek. Eddig sikerült elintéznem, hogy ne találjanak meg téged, de mióta egyetemre kerültél nehezebb lett a dolgom… Kiszivárgott az információ. Ezt az egészet elkerülhettük volna, ha tegnap nem vágod be a szunyát rögtön… – méltatlankodott.
• De akkor te most macska vagy nő vagy? – leragadtam ennél a dilemmánál.
• Előbb ki akartalak nyírni. Valóban ez a legnagyobb problémád, gazdám?
• Gazdám? Ez tetszik… Hívhatsz így. – kéjes vigyor terült el az arcomon.
• Ne már ember! Ha azt mondom, hogy valójában csak egy rühes kis macska vagyok, leáll a fantáziád?
• Az vagy?

Nem méltatott válaszra. Széttörte a csuklóimra feszülő bilincseket, majd a bokámon lévőket is. Még a végén elszégyellem magam a gyengeségem miatt.

• Gyáva férgek! Az otthonodban nem mertek támadni, mert tudták, hogy őrzöm. Megvárták, míg elmész otthonról… – méltatlankodott, miközben körbe nézett a szobában, majd megragadta a karomat. – Siessünk! – már indult volna az ablak felé, mikor visszarántottam.
• Másodszor kérlek, öltözz fel! Elnézlek még egy darabig, de az utcán sétálva perverznek hinnének… Mindkettőnket.

Mivel női ruhára nem akadtunk és igazából férfire sem, odaadtam neki a dzsekimet. Átkozhattam magamat, hogy nem a bokáig erőt vettem meg! Majd arra is figyelmeztetnem kellett, hogy én nem vagyok sérthetetlen, egyelőre, így ne rögtön a negyedikről ugorjunk ki, hanem használjuk inkább a liftet, vagy a lépcsőt. Út közben betörtünk egy kereskedésbe is, aminek a kirakatában kizárólagosan szúrófegyverek sorakoztak. Nagyot néztek, mikor a huligán és az ő csupasz cicája csak úgy beállított. Szinte ők dobták hozzánk a fegyvereket ajándékba. Végül azt sem bírtam megállni, hogy egy utcára kitett kirakati bábúról lerángassam a ruhát, hogy valami takarosabb szerkót aggathassak rá. Idegesített, ahogy úton- útfélen csorgónyálú járókelők vizslatták… Még így ruhában is feltűnést kelt, nem hogy anélkül! Mondjuk, nem mindennap rohangál az ember lánya két katanával a kezében.

• Csak egy valamit mondj meg! Miért látok szellemeket? – kérdeztem rá lihegve, futás közben. Fitt a csaj, nem mondom!
• Mivel te félvér lévén több dimenziósíkban is életképes vagy, az övékbe is belátsz. Ha elég erős leszel, át is léphetsz síkok között önerőből.
• És te? Te nem vagy képes erre? Mármint gyorsabban odaérnénk…
• Csak találjuk egy nyugodt zugot… Átalakulok.
• Macskává? – hüledeztem.
• Sárkánnyá… – végig néztem a kisvárosban poroszkáló embereken.
• Az pöppet feltűnő lenne, nem gondolod? Maradjuk a… tudom is én… lónál!

Helyeslően bólintott, majd megragadta a kezemet és azzal a lendülettel behúzott magával egy keskeny kihalt utcára. Rászóltam, mielőtt átalakult volna, hogy a ruháitól szabaduljon meg. Szemérmetlenül levetkőzött előttem, és a kezembe nyomta a dögös vörös fűzőt és a fekete farmert. Mélyet szippantott, lehunyta a szemét és a testéből szikrázó ezüstös fény tört elő. Körbe ölelte bársonyos bőrét, majd olyannyira beragyogta, hogy megvakított a fénypászmája és már csak a fekete kancát láthattam magam előtt. Ej, kemény lesz ez így nyereg nélkül! Nem tudom, miért aggódom inkább ezen, mint hogy soha életemben nem lovagoltam… Türelmetlenül dobbantott, majd felugrottam a hátára. Majdnem lefordultam a túloldalon, de valahogy egyensúlyra leltem, és mint két elmeháborodott, keresztül vágtáztunk a főúton, a városhatártól egyenesen a szomszéd faluba, ahol laktam. Miközben ütemesen nyargalt a sörényébe kapaszkodtam; vagy hetvennel repesztettünk az út mentén. Míg a kocsisok azon töprengtek honnan szalasztottak, már nyomomat is vesztették.

Mire megpillantottam a tavat, a ló légvételei elnyomták az én zihálásomat is. Még Noémi, vagy Nox, vagy a fene tudja hogyishívják vágtatott, mikor már levetettem magam róla és a házunkhoz rohantam. A bejáratnál megtorpantam. És mi van, ha olyat látok, ami… A kilincsre támaszkodtam, kifújtam magam. A kétségbeesés savanyú íze marta a torkomat. Kevés vagyok én öt démon ellen… Éreztem, ahogy a lány ujjai megérintik a vállamat. Rá sem néztem, csak a kezébe nyomtam a ruháit és az egyik kardot, majd gondolkozás nélkül benyitottam. A pénteki ebéd pompás illata terjengett a konyhába, a szokásos neszek szűrődtek át az előszobába. Szólt a rádió, anya dúdolt, a fazék rotyogott. Döbbentem léptem beljebb, jóleső nyugalom telepedett a lelkemre. Nem esett semmi baja.

• Kisfiam, te vagy az? – kérdezte vidáman, majd kikukkantott a konyhából.
• Igen, anya, én. Szia… – megkönnyebbülten felsóhajtottam.
• Meghoztad a kenyeret, és amit még kértem? – homlokon vágtam magam. Teljesen kiesett a fejemből! Ott maradt. Naná, de ezek után nem is csoda!

A katanát a hátam mögé rejtettem, majd beténferegtem a konyhába. Megállt bennem az ütő.

• Nem is mondtad, hogy ennyi barátod van az egyetemen! Kellemes fiatalemberek. – Lucifer nyamvadt csatlósai ott ültek a konyhaasztal körül. – Most érkeztek, mondtam nekik, hogy várjanak meg téged.
• Hát már itt vagyok… – feleltem vontatottan. Anyám mit sem sejtve sürgött a konyhában, azok a szörnyetegek pedig hol engem, hol őt vizslatták beteges vigyorral az arcukon.
• És ki a kis barátnőd? – a hátam mögé pillantottam. Noémi állt ott, illedelmesen, felöltözötten. A kardját ugyanúgy dugdosta, mint én. Feszülten rám mosolygott, én pedig vissza.
• Ő Noémi, a…
• A barátnője. Csókolom. Elnézést, hogy bejelentés nélkül beállítottam…
• Ugyan! Nem is tudtam, Előd, hogy te ilyen népszerű vagy! – csapta össze a kezeit.
• Én sem… – húzódott kényszeredett mosolyra az arcom.
• Az egyetemen és az önkormányzaton végeztünk. Egy irat sem maradt, ami bizonyíthatná a létezését. – címezte nekem a szőke démon a mondandóját. – Ha nem vagyunk tolakodóak, most pedig elvégeznénk az utolsó simítást. – kelt fel Szigfrid udvariasan, de aljas aranyfényű tekintete ellentmondott viselkedésének és kifinomult mozdulatainak.

A következő  pár másodperc órák hosszú sorának tűnt. Elrugaszkodtam és anyám felé vetettem magamat, míg ő előkapott egy tőrt és felénk hajította. Sikerült a testemmel eltakarnom édesanyámat, de ha az alakváltoztató lány nem ugrik elém, nekem lőttek. A penge lepattant a kardjáról. Kitépte a kezemből a másik kardot is és maga előtt nyolcasokat formálva suhintott párat a katanával, majd támadásba lendül.

–   Fussatok! – kiáltotta. Tétováztam. Itt merjem hagyni? Mivel bérgyilkos a lány, meg tudja védeni magát! Csak hátráltatnám suta próbálkozásaimmal.

Remélem, jól döntöttem.

Meglöktem az anyámat és szó nélkül menekülni kezdtünk. Az ajtóhoz érve átöleltem a vállát és magam után vonszoltam keresztül a folyosón, ki az előszobába, majd az udvarra. A lány a lakásban négy démont le tudott foglalni, de a leggonoszabb utánunk lopakodott. Édesanyám értetlenül, lélekszakadva rohant utánam:

• Mégis mi folyik itt?
• Apám rám talált és nem egy földre szállt angyal! – magyarázom, majd az autóhoz léptem és nagy nehezen kitépem az ajtaját. – Szállj be!
• Beszélj érthetően, ha az anyáddal beszélsz! – makacsolta meg magát.

Szigfrid ekkor ért a verandára és a kezében egy ezüstösen ragyogó ötvösművészeti remeket tartott. Ó, a francba, a démon egy antik, de jó állapotban lévő pisztolyt szegezett anyám hátának az öt méteres távolságból. Elkerekedett a szemem és megragadtam az édesanyám vállát.

• Megmondtam: semmi sem maradhat utánad. – a lövés eldördült.

Felszisszentem. Szürke pólómat bordó folt szennyezte és egyre nagyobb felületet követelt magának. Fogaimat összeszorítottam, nehogy felüvöltsek a fájdalomtól. A golyó a karomba furakodott, és belülről feszítette, marta a húsomat. Anyám megrogyott. A karjaimat kitártam és átöleltem. Beszűkült tudattal ereszkedtem a földre, és őt az ölembe fektettem. Reszkető kezemmel az arcához értem, megremegett az ajkam. Az a lövedék, ami most a karomat sorvasztja az ő testén keresztül érkezett. Beszáguldott a bordája között, kilyukasztotta a tüdejét, szétszaggatta a szívét és egy hatalmas tátongó sebhelyet hasított a mellkasa közepén, majd belém fúródott… Nyomban meghalt. Gyenge voltam és figyelmetlen, képtelen voltam megvédeni. Üveges tekintettel figyeltem elnehezedett testét, békés arcát, mozdulatlan szemhéját, majd a férfira emeltem a tekintetemet. Óvatosan lecsúsztattam a fűbe édesanyám porhüvelyét, majd kettőnk vérével vörösre festett pólómban felemelkedtem a talajról. Elmémet ellepte a fékeveszett düh, állati üvöltés tört fel a torkomból és neki estem. Szempillantás alatt áthidaltam a köztünk álló métereket. Megragadtam a torkát és a lendületem egészen az előszoba faláig taszított minket.

• Ezért végzek veled! – hörögtem elvakultan.
• Ne tégy bolondságot… Én is épp úgy Lucifer fia vagyok, mint te. Testvérek vagyunk. – szőke haja az arcába hullott, szeme ugyanolyan vágású és épp oly sárga, mint az enyém. Hitetlenkedve hunyorogtam, ujjaimat a gigájába mélyesztettem. Az egész családom szörnyszülött és tönkretették az eddigi életemet! Csak egy játékszer vagyok a kezükben…
• Nahát, ma csak úgy hullanak a rokonaim!– vicsorogtam, majd elhajítottam a jobb oldalt álló konyhába. A szemközti falnak vágódott, majd lecsúszott a padlóra.

A derekasan helytálló lány épp ebben a pillanatban esett össze. Több sebből vérzett, igaz, a démonok is, de az ő sebeik pillanatok alatt begyógyultak. Csöpp ereje sem maradt, mellkasa erőtlenül emelkedett és süllyed, percei sincsenek hátra. Főképp, ha ezek a sátánfajzatok rávetik magukat. A nedvességtől elhomályosodott a látásom. Őt már nem veszíthetem el! Őt ne! Józan ítélőképességemet elveszítve ugrottam a keselyűk közé és az egyik kardot megragadva nyiszálni kezdtem vaktában. A belsőm felrobbanni készült, a lelkem hamuvá égett. Tajtékoztam, az izmaimat égő fájdalom járta át, körmeim karmokká nyúltak. A két legközelebb álló nálam fél fejjel magasabb démon koponyáját megragadtam és összecsaptam, míg a másik kettőt a földön heverő féltestvéremhez rúgtam. Markomat a homlokukra tapasztottam, és a padlóra vágtam őket, majd egetverő kín kíséretében egy fényes lángcsóva kapott életre a tenyerem közepéből, és porrá égette a kezeim alatt heverő testeiket. Létezésükről csak hamvaik tanúskodtak. A másik kettő agyrázkódást szenvedő szörnyszülött is hasonló sorsra jutott. Megdelejezően gyors mozdulataimmal olykor már az agyam sem bírt lépést tartani. Vérszemet kapva nyúltam volna mohón Szigfrid után is, de csak hűlt helyét találtam. Megtorpantam. Elkapott a szédülés a hirtelen bekövetkezett mozdulatlanságtól. Szuszogtam, testem elképzelhetetlen fordulatszámon pörgött, majd szétcsapott az energia. Ilyen lehet a démonlét? A szoba hőmérséklete lehűlt, az illatok kiélesedtek. Fémes vér és tömjénes pézsmaszag telítette meg az orrnyílásaimat. Oldalra pillantottam, a lábaim mellett hevert a gyönyörű alakváltoztató. Szívdobbanása erőtlen, lélegzete gyenge. Egy könny csurgott végig az arcomon és épp lehajoltam volna hozzá, mikor megéreztem a borzalmas mennyiségű energiát a szomszéd szobából. Villámlásszerű nyúlványok cikáztak, elektromágnesesség feszültségtől sistergett a levegő. Beléptem a nappaliba. Az a szemét bátyám ott állt háttal nekem, előtte pedig egy sötét örvényszerű átjáró hasította ketté a leget.

–     Szigfrid, veled még nem végeztem! – ordítottam utána.

Megfordult. Elvigyorodott. Elkeserített a látvány. A tükörben minden reggel ugyanez a vigyor fogadott. Épp ugyanolyan az arcom, mint ennek a szörnyetegnek. Még nem csoda, hogy elkerültek az emberek!

• Öcsi, én sem veled. Hamarosan találkozunk. – kacagott, majd tett egy lépést hátra. Fél testét már beszippantotta a kavargó feketelyuk. – Visszajövünk érted. A viszontlátásra, Dévald. – velőtrázó kacaja még órákon keresztül visszhangzott a fejemben. Az átjáró elnyelte.

Elcsigázottan, megtépázott lélekkel dülöngéltem az ajtófélfába kapaszkodva. Hát így végződik? Mindenkit elveszítek, és végül menthetetlenül elragad a sötét oldal… A dühöm csalódottságba és bánatba csapott át. Nedves szemeimmel a pernyétől ködös konyhába pillantottam, a lábam kicsúszott alólam. Démoni erőm elszállt, ismét csak egy hétköznapi megkeseredett és lökött csávó voltam a több millióból. Nem hallottam már a lélegzetvételeket, a szívdobbanásokat… Utat vágtam magamnak a füstben és négykézláb a mozdulatlan lány testéhez kúsztam. Tíz évig meg sem szólalt, tíz évig azt hittem róla, hogy egy folyamatosan éhenkórász nyafogó masina. Még így is ő volt a legjobb barátom. És most, hogy meg tudtam kicsoda is valójában, elveszítem? Elnehezült fejemet a hasára hajtottam és órákon keresztül csak hevertem és sirattam a múltamat. Édesanyámat és Noxot.

Vállamon egy hatalmas útitáska himbálódzott, ahogy beléptem a pályaudvar aulája alá. Megálltam a kilences vágány előtt, az órára pillantottam. Pár perc és indul a vonatom. Körbenéztem, majd fanyar grimaszba csúszott az arcom. Ha így áll a dolog, akkor én felszállok. Itt hagyom eddigi szánalmas emberi életemet. Először, mert nem is vagyok ember, másodszor, mert azok a szemetek minden a létezésemre utaló nyomot eltűntettek. Ördögh Előd nem létezik.

Felvánszorogtam a lépcsőfokokon, majd bevackoltam magam az első üres fülkébe. Úgy sem mer senki befurakodni mellém, nyugalmas útnak nézek elébe. Patáimat feldobtam a túloldali ülésekre és elkámpicsorodva bámultam ki az ablakon.

Ekkor a fülke ajtaja elhúzódott. Hála Istennek, végre tisztességesen felöltözött!

• Késtél. – mordultam rá.
• Elnézést, de éhes voltam. – húzta ki magát önérzetesen.
• A gyomrod feneketlen. Egyáltalán van olyan, hogy te ne lennél éhes?
• Az átalakuláshoz szükségem van az energiára. – telepedett le mellém. Karjain még halványan látszódtak a vágásnyomok. Holnapra azoknak is nyoma vész. Keményfából faragták.
• Ha már itt tartunk! Ha macska maradsz, nem kellett volna neked is jegyet vennem.
• Te nyafogsz mindig, hogy nincs kivel beszélgetned! – vágott vissza. Tekintetemet végig futattam a testén. Kénytelen vagyok elnézni neki, hogy mindig igaza van.
• Ugye ember a valódi alakod? – váltottam témát.
• Talán, talán nem. – vonta meg a vállát és az enyémre hajtotta a fejét.
• Hogyan szólítsalak ezentúl? Nox? Noémi? Mi az igazi neved?
• Az alakváltoztatók nem kapnak nevet. – felelt közönyösen. – A Nox megfelel. Már megszoktam.
• Nox, drága kismacskám, te tíz éven keresztül végig nézted, ahogy előtted vetkőzök és öltözök, néha még a zuhanyba is követtél… Ezt mivel magyarázod? – vontam fel a szemöldököm. Végre sikerült zavarba hoznom és ellökte magát tőlem.
• Én alakváltoztató vagyok. Az alakváltoztatók átveszik az adott élőlény viselkedésmintázatát. A macskák kíváncsi lények! De mit izélgetsz itt! Te is láttál már engem úgy!
• De te megtehetted volna, hogy kimész a helyiségből, de nem… sőt, inkább követtél! – incselkedtem. – Mellesleg ki mondja neked mindig, hogy hordj ruhát? – kettő-null! Istenkirály vagyok!
• Veled valami nem stimmel. – ingatta csinos kis fejét. – Az összes pasi azért könyörög a csajoknak, hogy vetkőzzenek le, te meg azért rimánkodsz, hogy öltözzek fel… – forgatta a szemeit és átült velem szembe, végül lelökte a lábaimat. Nagyot csattant a bakancsom.

Tévedtem. Hosszú és fárasztó utam lesz. Ez a csaj sajnos már ismeri az észjárásom, nehéz legyőzni szópárbajban. Beteges élvezet, de pont ezt szeretem benne.

A vonat elindult.

Zötykölődve neki vágtunk a világnak. Mi nem vagyunk emberek, így nem is élhetünk úgy. A mai nappal kezdetét vette otthontalan, vándorló életem alakváltoztató társam oldalán. Anyám sírjánál állva megesküdtem, hogy nem hunyászkodok meg az alvilág urának, bármi történjék is. Nem a világbékéért, sem az emberek üdvösségéért harcolok, ahhoz túl önző vagyok. Itt a saját szabadságom a tét.

Dévald vagyok, Lucifer fia és egyben démonvadász. A történetem pedig még csak most kezdődik igazán…

(Szilágyi Heléna)