Hegyi Krisztina – Irém pusztulásának legendája

„Van egy hely a sivatagban. Irém. Egy város, sziklákkal körülvéve. Irém. Egy szent hely, a Fény birodalma. Irém. A mágusok őrzik. A mágusok védik. Irémet. Hogy a Fény uralkodjon, s távol maradjon a Sötétség. Míg eljön a Vég. A Háború. Amikor a Fény és a Sötétség megütközik… Az lesz Irém utolsó napja.” (Kheszór Saraní: Irém krónikája)

Nagyon régen történt – Irém alapítása. Olyan régen, hogy legenda lett belőle. Csak egy ősrégi könyv őrzi az igaz történetet. Irém alapításáról, virágkoráról és pusztulásáról. Irém krónikája. Eme titkos és veszélyes könyv Kadath könyvtárában található. Inxtcillben. Vérrel, könnyel és szerelemmel írták. Ők, kik megalapították. Irémet. A sziklavárost. Ők, kik falait érintették. Ők, kik megpecsételték a Tudással és az Erővel. Ők, kik őrizték. Irémet. Mindennél jobban. És meghaltak. Irémért. Egy igaz célért.

Ez az utolsó fejezet. Ez Irém pusztulásának legendája. Ez az ő legendájuk. Azoké, akik meghaltak Irémért. Egy igaz célért.

Földi időszámítás szerint 386-ban született egy fiú. A szülei mágusok voltak. Méghozzá a legnagyobb mágusok leszármazottai. Így a fiúcska, őseihez hasonlóan a Fény őrzőjének örököse lett, s a Moldár nevet kapta. Moldár, aki elhozza a Tudást. Moldár már gyerekkorában nagyon tehetséges volt. A mágia érdekelte. Szorgalmas volt és csendes. A szülei fiatalkorában meghaltak – alighogy Moldár betöltötte a mágussá avatásának évét. Moldárt mágusi képessége és tudásvágya rövid idő alatt a legjobbak közé emelte. Veleszületett csendes bölcsessége megóvta őt a túlzott kicsapongásoktól, és bár egész életében tartózkodni próbált a hatalom gyakorlásától, a sors mégis úgy hozta, hogy a Mágusok Tanácsának tagja lett, s gyakorta előfordult, hogy vitás ügyekben az ő véleménye alapján határoztak.

Moldár egyedül élt. Irém városában. Szerette a magányt. Soha nem vágyott másra, csak hogy szolgálja a Fényt. Néha vállat vont, mikor a Tanács tagjai megkérdezték tőle, miért nem nősül meg. Nem gondolt házasságra. Boldog volt úgy. Egyedül. Miközben munkájának élhetett. Az volt az élete, az volt Ő maga. A Fény őrzője, aki elhozza a Tudást.

A legenda úgy tartja, hogy Moldár életének teljében találkozott azzal a nővel, aki megváltoztatott mindent. A nőt Saktubnak hívták. Idegen volt. Sokan démonnak tartották. Egy veszélyes nőszemélynek, akitől mindenki félt. Titkon vagy nyíltan. Moldár azonban más volt. Más, mint a többiek Irémben. Beleszeretett Saktubba. Örökkön örökké szerette őt. A csendes és bölcs mágus, Moldár. Saktub kívülálló volt. Mindig is érezte. Más volt, mint az irémiek. Határozott, vad és szabad. Mint egy skorpió. Igen, mint egy skorpió. Saktub szerette Moldárt. Megfoghatatlan volt számára ez az érzés. Szerelem. Igaz szerelem. Moldár volt az egyetlen, akit valaha is szeretett. Ezt tudta. Mélyen. Nagyon mélyen. És titkolta, mert félt, hogy ez az érzés, mely talán az egyetlen tiszta érzése volt, gyengévé teszi őt. A skorpiót. És ő nem lehetett gyenge. Nem, nem lehetett. Moldár tudta ezt. Ismerte Saktub gyengeségét. Ismerte őt. Úgy, mint senki más.

Moldár és Saktub házasságának híre váratlanul érte a városban élőket. A mágusok szólni sem tudtak a meglepetéstől. Csupán a tudatlan asszonynépség pletykált a hátuk mögött. S bár senki nem mert nyíltan szembeszállni eme vészjósló döntéssel, mindenki óvatos volt ezután.

Aztán teltek-múltak az évek. Moldár és Saktub boldogan éltek. Házasságuk nem volt mindennapi. S Moldár gyakran lépett ki házuk ajtaján azzal a különös, rácsodálkozó gondolattal, hogy soha nem hitte volna, mennyire kalandos és szenvedélyes lehet az élete. Mert Saktub szenvedélyes volt. És szeszélyes, persze. Moldár pedig bölcs és megfontolt. Saktubnak viszont sikerült becsempészni magányos életébe egy kis csintalanságot, egy kis lángolást.

Mindkettőjük élete megváltozott. Apró dolgokban mutatkozott ez meg. Moldár volt az egyetlen, aki igazán szerette Saktubot. Olyannak, amilyen volt. Nem akarta ő megváltoztatni, sem befolyásolni. Szerette azt a szabadságot, ami a legdrágább lényből áradt. Szerette azokat a zöld szemeket. Moldár bátrabb lett az évek alatt. Feltámadt benne az a mélyről jövő erő, amit csak Saktub mellett érzett. Az ő oldalán. És hát, valljuk be, Saktub is változott. Megnyugodott. Igen, egy kicsit megnyugodott. Végre biztonságban érezte magát. Moldár mellett nem kellett színlelnie. Nem kellett másnak mutatnia magát. Mellette önmaga lehetett. Néha, amikor Moldár kilépett hajnalban házuk ajtaján, arra gondolt, mennyire jó is lenne örökké így élni, elfelejteni, honnan jött, elfelejteni a terveit. Azokat a hatalmas terveket! Igen, Saktub szerette azt a csendességet, ami Moldár lényéből áradt. Szerette azokat a barna szemeket.

Moldár és Saktub házasságának gyümölcse nem váratott sokáig. Egy forró nap megszületett fiuk, Zimár. Moldár büszke volt. Folyton csemetéje kiságyánál sündörgött. Saktub boldog volt. Sokat mosolygott, mikor fiára pillantott. Kék szemek. Sötétkék, apró szemek. Barna fürtök. Kicsiny ujjak erős szorítása…

Aztán teltek-múltak az évek. Zimár kemény kisfiúcska lett. Szeretett szaladgálni, apja és anyja elől menekülni, ha éppen olyat akartak csinálni vele, amihez neki nem volt kedve. Emellett okos volt, csenevész, és szomjazta a tudást. Minden érdekelte, kíváncsi természete pedig csak rásegített abban, hogy ott is kutakodjon, ahol éppenséggel nem lett volna szabad. Saktub keveset foglalkozott Zimárral. Hagyta, hadd fedezze fel a világot. Nos, igen, ez egy értelmes kifogás volt. Moldár e szavak hallatán felhúzta szemöldökét, de ellenérvet sajnos nem tudott felhozni. Helyette inkább úgy döntött, fia nevelését és taníttatását a saját gondjaiba veszi.

Amikor Zimár négy éves lett, újabb örömhír hatotta át a házat. Megszületett a család második gyermeke. Salina. Zöld szemek, barna fürtök. Moldár szinte beleszeretett a kislányba. Az a pillanat megváltoztatott mindent. Salina születése. Mély nyomot hagyott mindenkiben. Mindenkiben. Saktub látta férje szemében azt, amit addig soha. Nem tudta pontosan megmagyarázni, mi is az az érzés. De gyűlölte. Igen, gyűlölte. Ez a furcsa gyűlölet nem tartott sokáig, és elég volt elhessegetnie magában. Volt, nincs.

Az évek során sok minden megváltozott. Moldár és Saktub élték mindennapjaikat. Moldár intézte Irém ügyeit, részt vett a Tanács gyűlésein és igyekezett haza, a gyerekeihez. Zimárhoz és Salinához. A két gyerek mindig hangosan kiabált, ha apjuk megérkezett. Csak Saktub volt csendes. Mindig egyre csendesebb. És az a furcsa gyűlölet… Egyre nehezebben hessegette el – nagyon mélyre.

Zimár nem csupán a mágia iránt mutatott komoly érdeklődést. Megmagyarázhatatlan módon vonzódott a háború művészetéhez. Moldár hosszas gondolkodás után úgy döntött, eleget tesz fia harc iránti szenvedélyének és mestert keres neki, aki majd megtanítja a fegyverek használatára és harcost nevel belőle. Moldár, bár soha nem volt híve a fizikai erő „fitogtatásának”, ahogy ő nevezte, a város legtapasztaltabb katonai vezetőjét kérte fel erre a feladatra. A parancsnok boldogan fogadta új tanítványát. Akkoriban kevesen voltak, akik a katonai pályát választották. Hiába, Irém a mágusok városa volt.

Zimár keményen tanult a többi gyerekkel, és a tanítások után részt vett a parancsnok gyakorlatain is. Mindenki sokat várt tőle. Főként Moldár. Nem hagyta, hogy fia elhanyagolja szellemi tanulmányait, csupán azért, mert tehetsége volt a kardforgatáshoz. Zimárt nem zavarták az elvárások. Mindig is becsvágyó volt. Sokat követelt önmagától is. Belső késztetés volt ez. És minden esetben természetes. Hiszen lássuk be, nem akárki fia volt! Zimár fiatal évei tanulással teltek. Gyakran ült az apja szobájában, hogy még többet tudjon, hogy még több ismerete legyen a világról. Zimár komoly volt, igen. Okos, komoly, határozott. Moldár büszke volt fiára. Át akarta adni minden tudását, hogy méltó örököse lehessen. Zimár szerette apját. Bölcsnek tartotta és mindig bízott döntéseiben. Talán csak egy valami zavarta meg gyerekkorát. Az anyja szeretetének hiánya. Zimár mindig is kereste Saktub figyelmét. Nagyon ragaszkodott a családi fészekhez. A nyugalomhoz és a szeretethez. Apjával mindig is jól kijöttek, szinte olyan volt, mintha a legjobb barátja vagy fivére lett volna. Partner a Tudás törekvésében. Ám az anyjához másként viszonyult. Olyan távolinak tűnt neki. Erősen vágyott anyja szeretetére. Akarta – hogy pontos legyek. Igen, ebben Saktubra hasonlított. Ha valamit akart, megszerezte. Bármi áron. Csupán az volt a különbség közte és édesanyja közt, hogy Zimár türelmes volt: úgy gondolta – vagy inkább remélte –, hogy egyszer majd kivívja anyja tiszteletét. Saktub és fia másban is különböztek. Zimár nem vágyott a szabadságra. Ahogy a tűz és vadság is hiányzott belőle, ami Saktubra olyannyira jellemző volt. Természetében mondhatni inkább apjára ütött. De ha valamit akart, azt megszerezte. Igen, ebben Saktubra hasonlított.

Salina ellenben más természet volt. Ő volt az apja kedvence. Moldár amilyen keményen fogta Zimárt, olyan laza gyeplőt engedett meg a lányának. Hiába, annak idején a nőknek kevés szerep jutott a háztartás és a gyereknevelés mellett. És Irém sem volt kivétel ez alól. Moldár titkon örült is ennek. Így elkényeztethette lányát. A szeme fényét. De ne higgye senki, hogy tényleg ilyen nő vált volna belőle! Ó, nem! Sőt! Azóta, hogy Salina megszületett, Saktub megváltozott. Szinte alig foglalkozott a gyerekeivel. Főleg Salinával. Ám ez nem akadályozta a kislányt semmiben. Feltalálta magát. Okos volt és kíváncsi. Égett benne az anyja szenvedélye és az apja komolysága. Salina egyedül is el tudta foglalni magát. Ha anyja nem figyelt rá, ami elég sokszor megesett, Salina elbújt apja szobájában és kutakodott. Megpróbálta levenni a polcokról a hatalmas könyveket, de évek teltek el, mire képes volt egyet is elbírni közülük. Ennek ellenére sok időt töltött Moldár szobájában, és szerette nézegetni a különös tárgyakat az asztalon, az írásokat a könyvek lapjain. Szerette az illatot, amit a bőr és pergamen árasztott.

Amikor már a kicsi Salina nagyobb lett, apja elküldte a tanítókhoz, a többi gyerek mellé. Aztán ahogy idősebb lett a lány, és Zimár is egyre többet volt távol a harci gyakorlatok és mágusi tanulmányai miatt, Moldár elszánta magát, hogy Salinának is tanít egy s mást. Úgy gondolta, nem árt vele senkinek és a lányát is nagyobb biztonságban tudhatja – legyen bárhol a Világban –, ha bizonyos mágia-tudományokban jártasságot szerez. Salina más volt, mint Zimár. Salina nem kötelességből tanult, nem becsvágyból. Nem akart mást, csak tudni. És apja ezt igazán jó szemmel nézte. Moldár akárhányszor pillantott lányára, mindig elmosolyodott. Hiába volt az a sok tudomány, hiába volt az a sok tapasztalat, nem tudta megmagyarázni az érzést, amit a lánya váltott ki belőle.

A két testvér kapcsolata egészen felhőtlen volt. Zimár mindig vigyázott Salinára. Mindig. Kötelességének érezte. Felelősséget vállalt a húgáért. Komoly volt, igen. Féltette Salinát. És bárkivel kiállt volna, ha bántani meri… az ő egyetlen húgát. A család fontos volt Zimárnak. Salinát pedig különösen szerette. Salina rajongott bátyjáért. Roppant büszke volt, hogy Zimár mennyire bátor és okos. Annak ellenére, hogy különböztek ők ketten, nagyon jól megértették egymást. Különleges kapcsolat volt közöttük. Egy titkos szövetség. Salina és Zimár ötvözték Saktub és Moldár minden tulajdonságát. Ami az egyikőjükből hiányzott, a másikban bizton megvolt. A testvérek sokat játszottak együtt. Néha kiszöktek a házból és körbe járták a várost; ismerték az összes követ, a két sziklaszirtről lecsüngő lián-zuhatag leveleit, az állatokat, a sivatag viharait, Irém minden kis zugát, az oszlopokat, amikre a hatalmas templomok épültek. Bújócskát játszottak a szentélyekben, a csarnokokban, a mágusok titkos helyein. Idővel persze e játékok átalakultak. De az egymás iránti szeretetük és féltésük mindig megmaradt.

Így teltek el az évek. Zimár felnőtt. Igazi férfi vált belőle. Nemcsak nagyra becsült tagja lett a mágusok tanácsának, de kiváló harcos is vált belőle, akinek bátorsága rendíthetetlen volt; és rövid időn belül vezetői szerephez is jutott. Napjainak nagy részét tanácskozással és gyakorlatozással töltötte. Ha nem a mágusokkal vitázott államügyekről, akkor a barátaival dolgozott ki védelmi stratégiákat. És ha mindezek után maradt ideje, apjával beszélgetett a jövőről, arról, hogyan lehetnek hatékonyabbak esetleges külső támadások ellen. Moldár és Zimár eredményes párosnak bizonyult. Moldár bölcs volt és öreg. Zimár lendületes és fiatal. Ketten együtt gyakran álltak ki a Tanács elé zavaros ügyek elsimítása miatt, s az esetek többségében nekik adtak igazat. Mindenki tisztelte őket, és megfogadta egyszerű, lényegre törő tanácsukat. Nem volt olyan személy Irémben, aki ne ismerte volna e két férfi kiválóságát.

Salina is felcseperedett. Apja nagy bánatára. Bár Moldár mindig is úgy tekintett lánya, ahogy az első pillanatban meglátta, érezte, hogy a „kislányos” évek elmúltak már. Salina nővé érett. Ezt senki nem vitatta. Salina szabad volt, egy kicsit vad, de ez inkább csak annyiban mutatkozott meg, hogy szeretett esténként kint csatangolni a városban (és még ki tudja, merre…). Zimárnak vajmi kevés ideje maradt húgára, arra meg aztán egyáltalán semmi, hogy azt figyelje, hol van és mit csinál. Persze Moldár néhányszor megemlítette neki, amikor kettesben voltak a szobában, hogy lehetne egy kicsit óvatosabb is. Salina ilyenkor elmosolyodott és megígérte öreg apjának, hogy jobban fog vigyázni. Magára is, és arra is, hogy ne vegye észre senki. Ez volt a közös titkuk. Az apjával. És volt még egy. Amire senki nem jött rá, egészen… sokáig. Moldár titkos tanításokba avatta be lányát. Salina szorgalmas és érdeklődő tanítványnak bizonyult. És felettébb izgalmasnak tartotta, hogy mindezt a tudást titokban kell tartania – mindenki előtt. Bár az elején bántotta, hogy még a bátyjának sem említheti meg a dolgot, apja kérésének nem mondhatott nemet. Túlságosan szerette ahhoz…

Aztán ahogy teltek az évek egyszeriben minden megváltozott. Mindenki tudta, mikor következett ez be. Saktub egyre inkább kényszernek élte meg az otthon ülés és semmittevés kesernyés mivoltát. Szabad akart lenni. Mint régen. És Moldár bármennyire igyekezett felesége kedvében járni, Saktub egyre csak elvágyódott. Moldár végül beadta a derekát. Hogy is mondhatott volna nemet?! Saktub pedig elindult. A sivatagba. Kisebb kísérettel, természetesen. Felfrissítette régi kapcsolatait a környező népekkel, akik örömmel fogadták régi ismerősüket. Aztán idővel Zimár is érdeklődést mutatott a „szomszédok” iránt. Kezdetben politikai-katonai feladatnak fogta fel, ám gyorsan rájött, hogy az egynapos utazások vezetnek az anyja szívéhez. Zimár és Saktub közel kerültek egymáshoz. Sok időt töltöttek együtt, és Zimár rengeteg új ismeretséget kötött, amiket nem csupán hasznosnak tartott, de örült is nekik. Moldár nagyon óvatos volt. Kezdetben furcsállta fia hirtelen támadt fellángolását, ám gyorsan rájött, hogy az egynapos utazások ahhoz vezetnek, hogy Zimár elhanyagolja kötelességeit. Moldár nagyon szerette fiát, így finoman próbálta visszaterelni a régi, megszokott útra. Zimár viszont makacs volt, ahogy az anyja. Meg akarta szerezni anyja szeretetét. Akarta, igen. És eljött az ideje. Az ő ideje!

Ekkor lépett Zimár életébe az a nő, aki felforgatott mindent maga körül. Főként az ifjú mágust. A nőt Ghorinának hívták. S a családi étkezések alkalmával, mikor mind a négyen együtt ültek az asztalnál, mást sem lehetett hallani, csak ezt a nevet. Moldár nagyon óvatos volt. Nem tetszett neki ez az egész. Szomorú volt. Igen, szomorú. Nagyon szerette a fiát és félt, hogy elveszíti. Salina kezdetben örült bátyja boldogságának, de idővel már neki is elege lett a névből. Ghorinából. Aztán eljött a nap, mikor Zimár úgy döntött, összeköti életét ezzel a névvel. Ghorinával. Nemsokára meg is történt a bemutatkozás. Moldár gyanúja beigazolódott. Túl szép lett volna – gondolta magában. És mélyet sóhajtott. Salina nagyon várta a találkozást, olyannyira, hogy pillanatok alatt átváltott örömteli izgatottsága meglepődöttségbe, majd röviddel a találkozás vége felé viszolygásba.

Nos, ami Saktubot illeti: végre érezte a szabadságot. Fellélegzett, és szinte homályba taszította üresnek és sivárnak hitt házas éveit. Emellett élvezte ismerőseinek társaságát, üdítette, hogy végre a középpontban lehet. Nem úgy, mint az otthonában. A saját otthonában, ahol minden csak a gyerekek körül forgott. Főleg Salina körül. Így azonban, távol az otthontól Saktubnak egyre kevesebbszer kellett elhessegetni azt a bizonyos érzést. A gyűlöletet. Természetesen örült, hogy fia boldog. Büszkén tekintett magára, hogy sikerült ilyen ügyesen összeboronálnia a két fiatalt.

Az irémiek úgy tekintettek Ghorinára, mint egy kedves, közvetlen és vidám nőre, aki igaz és hű társa Zimárnak. Csakhogy ez korántsem felelt meg a valóságnak. Ghorina egyáltalán nem volt kedves és vidám. Igazságról és hűségről pedig sohasem hallott. Nos, ami még a történethez tartozik: Ghorina nem szerette Zimárt. S ezek a súlyos tények idővel napvilágra kerültek. Legalábbis Moldár és Salina számára.

Hamar kiderült, hogy Zimárt elvakította a szerelem. Bár talán helytállóbb lenne szenvedélynek vagy rajongásnak hívni. A lényeg mindenesetre az, hogy Zimár az orráig se látott, és így könnyű báb lett az anyja és Ghorina ördögi tervének színpadán. És ezt nem vette észre senki. Csak Moldár és Salina. Moldár többször próbált a fia lelkére beszélni, hátha az észérvek még használnak, ha már az érzelmekre nem tudott apellálni. Moldár mindannyiszor kudarcot vallott. Esténként alig aludt, folyton az járt az eszében, mi lelte fiát. Az egyetlen fiát. Akinek mindent megtanított. Szomorú volt és tehetetlen. Salina máshogy állt a házasság megakadályozásához. Ő nyíltan szembeszállt a döntéssel. A két testvér egymásnak támadt. A régi csendes házban nem volt már nyugalom. Minden este, mikor Zimár hazaérkezett szerelmétől, Salina a szokásos beszéddel fordult bátyja ellen. Bevetett mindent, hogy megakadályozza, hogy Ghorina a család tagja lehessen. Nagyon messzire elment. Nem tántorította el semmi. Igen, a tűz. Égett benne a tűz. De ez sem volt elég. Kétségbeesetten kapaszkodott a fivérébe. De mindhiába. Zimár döntött. És ha akart valamit, akkor semmi nem állhatott az útjába. Még a húga sem. Akiért megtett volna bármit. Ghorina előtt. Salina nem tudott beletörődni a helyzetbe. Így történt, hogy olyan módszereket is kénytelen volt alkalmazni, ami aztán visszaütött rá. Cselszövés és ármány ellen mit sem ért az igazság és a bölcsesség. És ezt saját bőrén kellett megtapasztalnia: Salina akaratlanul is azt érte el, hogy Zimár egyre inkább felesége oldalára állt és roppant mód idegesíteni kezdte húga folytonos akadékoskodása. Aztán, már nem is tudni mikor (a krónika sem ír erről), Salina feladta. Végleg.

Ez éppen kapóra jött Ghorinának és Saktubnak. Ghorina népe tovább kívánt vándorolni a sivatagi pusztában. És Zimár mint Ghorina férje, a hercegnő férje döntött. El akarta hagyni a családi fészket. Az otthont, ahol egész életében élt. Moldár összeomlott. Napokig nem evett, nem aludt. Salina gyűlölettől vezérelve Irém titkos helyein keresett menedéket. Csak késő éjjel tért vissza a házba. Ez okozta vesztét. Bár Salina mindig óvatos volt éjszakai kirándulásai alkalmával, ezúttal nem figyelt eléggé. Zimár észrevette, amikor belépett az ajtón. Nem volt visszaút. Zimár és Salina kapcsolata végleg elmérgesedett. Zimár belátta, hogy Ghorinának van igaza: húga egy elkényeztetett, vad és neveletlen csitri, akit leginkább el kellene fenekelni. Természetesen Zimár nem szólt senkinek Salina kimaradásáról, de már tudta, mivel tarthatja sakkban húgát. Salina nagyon jól tudta, hogy apja mindenről tud és nem is zavarja, de félt, hogy anyja előtt mind ő, mind Moldár megszégyenül. És bár az előbbit elviselte volna, utóbbival nem tudott volna elszámolni. Maga előtt. Túlságosan szerette az apját…

Miután Zimár elhagyta a házat és Irémet, oldalán diadalittas feleségével, Moldár és Salina egyedül maradt. Saktub továbbra is utazgatott, nem törődve családjával. Moldár összeomlott. Salina tehetetlenül nézte apját, ahogy napról napra sorvad el. A mágus elvesztette élete értelmét. Salina tudta. Bármennyire is szerette a lányát, mégis csak Zimár volt az, akinek át akarta adni tudását, helyét a Tanácsban és a házát, ami generációk óta a család tulajdonában volt. Moldár ereje napról napra fogyott el. Salina tehetetlennek érezte magát, nem tudta, mit tehetne apjáért.

Saktub kihasználta ezeket az időket is. Tervének második része következett. Zimárt sikerült elküldenie, már nem zavart senkit. Moldár is meggyengült. Már csak Salina maradt hátra. Nehéz ügy volt. Mert bár a lány komoly vereséget szenvedett bátyjától, vagy inkább Ghorinától, belső ereje töretlen maradt. Eljött hát az idő, hogy Saktub megtörje.

Saktub ismerte lányát, ahogy férjét is. Sok év állt rendelkezésre, hogy mindent megismerhessen. Mindent. Saktub tudta, hogy Salina egy valamire vágyott egész életében. Ez pedig az volt, hogy elhagyhassa a várost és lássa a városon kívüli világot. Saktub tudta azt is, hogy Moldár bármit megtenne Salináért. Adott volt hát a lehetőség, hogy Saktub magával vigye lányát egyik utazására. Moldár vonakodva bár, de beleegyezett a kérésbe. Félt, hogy Salinát is elveszíti. Az esze persze azt súgta, botorság, hiszen Salina volt a legerősebb mindannyiuk közül. Ő képes volt harcolni a bátyja ellen, a bátyjáért. De Moldár akkor is féltette lányát. Nagyon. Saktub viszont nem törődött már Moldár érzéseivel. Szabad volt. És elég erős ahhoz, hogy elfojtsa a szerelmet, amit férje iránt érzett. Szánalmas figura – gondolta magában, mikor Moldár jutott eszébe.

Saktub igazán jól csavarta a szálakat. Mesterien – hogy pontos legyek. Egy ártatlan utazással indult minden. Salina tudtán kívül belecsöppent anyja roppant hatalmas tervének középpontjába. Salina élete megváltozott. Irém kapui megnyíltak előtte, s meglátta a világot.

A sivatag sok népnek adott akkoriban otthont. Volt egy törzs, Riszkarisz sötét hadseregének népe. Saktub hozzájuk készült, hogy beteljesítse végzetét. És lánya végzetét. Minden a tervek szerint alakult. Salina le volt nyűgözve, elvarázsolta az idegen környezet. Riszkariszt pedig Salina. Rádöbbent, hogy ezúttal Saktub jól mérte fel a helyzetet és… Salinát. Salina észre sem vette, hogy Riszkarisz meg akarja őt kapni. Azzal indult a kettejük kapcsolata, hogy Salina felfigyelt egy gyönyörű, nemes és vad paripára. Salinában ismerős érzés támadt, bár nem tudta megmagyarázni, miért volt az. Riszkarisz látta a lány szemében a lángolást. A tüzet. És akarta azt a tüzet. Uralni. Nos, ez volt a legnagyobb különbség kettejük között. És Riszkarisz legnagyobb hibája. Riszkarisz uralni akarta Salinát, míg Salina csupán szeretni akart. Először is a lovat. Amit Riszkarisz neki is ajándékozott. Ugyanakkor a férfi tisztában volt azzal, hogy ennyivel nem lesz képes megszerezni magának Salinát. Nagyon is tudta. Nem így Saktub! Azt hitte, azzal, hogy elhozza lányát Irémből, a kezéből fog enni és azután azt teszi, amit mond neki. De Saktub nem ismerte lányát eléggé. Tudott róla elég sok mindent, de nem ismerte igazán. Csak a szeretet képes erre. És ezt Saktub nem tudta. Nem tudta szeretni a lányát.

Riszkarisz okos volt. Persze nem eléggé ahhoz, hogy rájöjjön: Salinát soha nem fogja uralni. Salinát szeretni kellett, nem uralni. Aki szerette, az uralta. És Salinát egy Férfi tudta csak uralni. De Salina nem tudta, hol van az a Férfi, semmit se tudott róla. Akkor. Azt viszont érezte, hogy Riszkarisz más, mint az irémi férfiak. És csábította ez a férfi. A vadsága, a szenvedélye. A nyílt erő, ami Riszkarisz egész lényéből áradt. Salina és Riszkarisz kapcsolata szenvedélyes volt, folytonos versengés, amit egyikük sem tudott megnyerni. Nem, nem volt szerelem. Igaz szerelem. Csak lángolás. Amilyen gyorsan és hirtelen támadt, olyan mélyen és fájdalmasan égetett fel mindent maga körül. De ezt akkor még nem tudták.

Salina és Riszkarisz házasságának híre nem kavart fel semmit. És senkit. Moldár belenyugodott sorsába. Már nem volt befolyása a lánya életébe. Már nem fájt neki semmi. Látta, hogy a lánya boldog és talán meg is békélt, hogy nem hagyja magára. És Salina tényleg nem tett ilyet. Házasságának első napjait férje oldalán töltötte, de amint lehetett, visszatért a családi házba. Apja mellé.

Van egy nagyon fontos mozzanata Salina és Riszkarisz házasságának, bár sokan elsiklanak felette – talán, mert nem ismerik fel a jelentőségét. A részletekről csupán pár ember tud, ők is őrzik a titkot és magukkal viszik a Világ köldökéhez, ahol a felejtés nyeli majd el – ha eljön az ideje. Azonban egy-két dolog mégis napvilágra került. Más forrásból, más időkből. Riszkarisz sötét mágus volt. Minden tettét a sötétség és a hatalomvágy vezérelte. Salinával kötött házassága is. Uralni akarta a nőt, aki a felesége lett. És elhitette vele, hogy a szeretet attól az, ami, hogy bánt. Az bántó szeretet az igaz szeretet. És a krónika árnyaltan utal bizonyos törvényes bántalmazásra, aminek jelentősége a történet végén derült csak ki.

Visszatérve Moldár sorsára: Salina nagyon aggódott öreg apjáért, mert amióta Zimár elhagyta őket, úgy tűnt számára, hogy kezdi elhagyni az Erő, ami életre hívta őt. Moldárt, aki nem hozta el a Tudást. Salina félt, hogy elveszíti apját is. A Zimárral történtekre nem akart többé gondolni. Túlságosan fájt neki. És most ugyanazzal a félelemmel kellett szembenéznie. Ismét a tehetetlenség kínzó érzése kerítette hatalmába. Dühös volt. Magára. Nem tudott még az apján sem segíteni! És ez éjszakákon át kísértette őt. Azt remélte, ha Moldár közelében van, gondoskodik róla, beszél hozzá, talán jobb lesz. Talán apja is visszatér az életbe. De nem így történt.

Egyik nap Saktub elcsalta lányát apja mellől. S mikor visszatért a családi házba, apja szobájában anyját találta, aki állt némán és a padlón fekvő Moldárra nézett. Halott volt. Moldár meghalt. Salina odarohant apja testéhez. Hideg volt. Nem volt már benne élet. Saktub állt némán. Mint aki képtelen felfogni, mi is történt. Pedig tudta, ki ölte meg férjét. Mert megölték. Ezt Saktub és Salina is észrevette. Az igazságot azonban csak ketten tudták. Saktub és Riszkarisz. Igen, Riszkarisz. Mert ő ölte meg Moldárt. Amíg Salina anyja kérését teljesítette, Riszkarisz bement az öreg mágus szobájába, és titkos információkat akart megtudni tőle. Riszkarisz tudta, hogy Moldár gyenge. De elszámította magát. Nem gondolta, hogy Moldár ellenáll. Azt hitte, Saktub kellően meggyengítette drága férjét és neki pusztán annyi dolga lesz, hogy feltesz neki egy egyszerű kérdést: Mi a kódja az irémi kapunak? A kapunak, amit a mágusok őriztek. A mágusok védtek. Az életük árán is. Irém ezért volt fontos. A Kapu miatt. A Kapu jelentette a Sötétség elleni utolsó védelmi vonalat. Ha elpusztul a Kapu, vége mindennek. Elérkezik a Háború. A Fény és a Sötétség megütközik és e Háborúban elpusztulhat minden. A Világ. És beköszönt a Káosz.

Ezt pedig nem hagyhatták. Ők, kik meghaltak Irémért. Egy célért. Moldár egy volt közülük. Ő a Fény őrzője volt. Ahogy Salina is. És mindannyian védték a Kaput. A betolakodóktól. Az idegenektől. A sötét erőktől.

Riszkarisz sötét volt. Egy sötét mágus, akit még nagyobb mágusok irányítottak. Csak ezt senki se tudta. Riszkarisznak egyetlen feladata volt: megnyitni a Kaput a sötét erők előtt. Ehhez pedig tudnia kellett a kódot. A kódot, amit csak Irém alapítói és vezetői ismertek. Moldár Irém vezetője volt. Ismerte a kódot. Riszkarisznak nem volt más dolga, mint feltenni egy egyszerű kérdést. De Riszkarisz elszámolta magát. Moldár ellenállt. Méghozzá nagyon keményen. Riszkarisz nem tehetett mást, minthogy megölte. Nos, ez Saktubnak megfelelő kifogás volt. Nem tehetett mást. Moldár ellenállt. Meg kellett ölnie. Az igazság ennél sokkal sötétebb. Riszkarisz megdöbbent ugyan, hogy Moldárban van még erő, azonban örült is neki és kapóra jött ez az ellenállás, mert így végleg félre állíthatta a mágust. Mert Saktub nem akarta megölni Moldárt. Riszkarisszal sokat beszélgettek erről. Saktub nem volt képes megölni a férjét. Az egyetlent, aki igazán szerette őt. És akit ő is szeretett.

Ezután felgyorsultak az események. Riszkarisz a Kapu kódjának segítségével megnyitotta azt. Elszabadult a pokol. Sötét rémségek érkeztek az Irém környéki területekre. Salina tudta, hogy baj van, de akkor még csak sejtette, hogy Riszkarisz és az anyja mozgatja az eseményeket. Mindenesetre gyors elhatározásra volt szüksége és rengeteg erőre. Mert egyedül maradt. Zimár és Moldár nélkül egyedül kellett felvennie a harcot. A közelben settenkedő veszedelem cselekvésre sarkallta őt. Tudta, mit kell tennie. Apja megmutatta neki. És akkor büszke volt erre a tudásra. Segítséget hívott. A Fény erőinek üzent. Mélyen belül tisztában volt vele, hogy nincs esélye túlélni. Egyedül volt és mindenhol a sötét hadsereg katonái álltak. Készen arra, hogy leleplezzék őt, és ezzel megadják az ürügyet, hogy végleg eltegyék őt láb alól. Riszkarisz és Saktub megtették ezt. Nem könyörültek rajta. Salinára Saktub talált rá, és ál-döbbenettel várta Riszkarisz megerősítését: Salina fekete mágus, titkos varázslatokat használ. Salina halálos ítélete azonnal megszületett: anyja és férje mondta ki rá. Salina akkor ismerte fel, hogy mi is történt valójában. Akkor döbbent rá, hogy ki is valójában Riszkarisz. Igen, ő ölte meg apját, azt a drága embert, aki soha senkinek nem ártott. Igen, becsapta őt. Házasságuk, szerelmük hazugság volt. És akkor döbbent rá, hogy ki is valójában Saktub. Igen, az anyja volt, aki ellene fordította a fivérét, majd elüldözte és ki tudja, mire készül még vele. Igen, ő az oka apja halálának. Egész élete, a bátyja élete, az apja élete hazugság volt. Soha nem szeretett senkit se. Saktub elárulta a családját. Saktub megölte a családját.

Salina mindent végiggondolt. Volt ideje, míg a máglya felé vezették. Ott várta őt az anyja és a férje. Az „anyja” és a „férje”. Cinikusan pillantott rájuk. A szeretet, ami bánt… Hah!

Aztán meghalt. Utolsó pillanataiban a két áruló nevét üvöltötte és megfogadta magában, hogy megsemmisíti őket. Aztán meghalt.

Riszkarisz és Saktub tervének utolsó állomása következett. Saktub üzenetet küldött Zimárnak, hogy azonnal térjen vissza a városba, mert szeretett apja és húga meghalt. Zimár nem késlekedett, pár napon belül megérkezett Irémbe. Ghorina és Saktub cselszövésének köszönhetően Zimár átvette a katonai és politikai vezetést. A két nőnek nem volt nehéz indokot találnia, mivel a városban eluralkodott a káosz. Moldár halála megbontotta a Tanács egyensúlyát, és a sivatagban garázdálkodó démoncsapatokról érkező vészhírek általános pánikot keltettek az irémiek körében.

Mindeközben Salina üzenete megérkezett a Fény erőihez. Gyorsan kellett cselekedni, mert veszélyben volt minden, amiért addig küzdöttek. Nosztor azonnal parancsot adott a fényőröknek, hogy induljanak el Irémbe, és ha kell pusztítsák el a Kaput. Az indulás előtt Nosztor kijelölte a küldetés vezetőjét. Khásszánt, a fiát. A hűséges és hidegvérű Khásszánt. Hetek teltek el, mire Khásszán megérkezett Irém határához. Látta a Sötétség erőit. És tudta, hogy el kell pusztítania Irémet. Keserű igazság. De meg kellett tenni.

Zimár felesége és anyja befolyása alatt kormányozta a várost, a pánik azonban nem akart múlni. Már semmi sem volt ugyanaz, de Zimár nem vette észre. Elvakította az imádott városának emléke. Meg akarta óvni és bízott benne, hogy képes lesz a megfelelő módon irányítani. Ez azonban nem következett be. Már vártak Irém határában Khásszán katonái. A fényőrök. Nem volt mit tenni. Ghorina hatására Zimár felállította az irémi-riszkariszi egyesült hadsereget. Majd kivonult a sivatagba. Riszkarisz a városban maradt Saktubbal és Ghorinával. Hogy alkalomadtán megvédhessék Irémet. Zimár legalábbis így tudta.

A Fény erői és a Sötétség seregei megütköztek. A sivatag homokszemei emlékeznek még a nagy háborúra. Emlékeznek a pillanatra, mikor Khásszán megölte Zimárt. És soha nem felejtik a Fény erőinek keserű győzelmét. Khásszán bevonult Irémbe, porig rombolta – már ami megmaradt belőle. Már amit meghagytak a sötét démonok. Meglepetésére Ghorinát ott találta. Nem tudni, mit is akart, de annyi bizonyos, hogy Nosztor fia, Khásszán nem hagyhatta életben.

Saktub és Riszkarisz elmenekültek. Senki sem tudja hova is mentek.

Földi időszámítás szerint 496-ot írtak akkor. Irém elpusztult.

(Hegyi Krisztina)