Kató Angelika – Ármány és árulás

Az ég kékjét szürke felhők csúfították el, de ez egyáltalán nem zavarta az Erdő Királynőjéhez címzett fogadó vendégeit. Az épület arról volt híres, hogy az egészet egyetlen fából faragták ki gondos törp kezek, pontosabban a csapos és családja. A bányák apró lakói és az elfek között általában mélyről jövő ellenszenv figyelhető meg, ellenben a fogadóban ülők nagy része elf volt, és szívesen beszélgettek Eshian fia Esberggel, ha az idősödő törp ideje engedte.

Az ajtó halkan kinyílt, megkoccintva a plafonról lecsüngő apró csengettyűt. A belépő idegen valami köszönésfélét mormolt, majd a pulthoz lépett, és rendelt egy kupa mézbort. Az itallal a kezében megfordult, üres asztal után nézett, de megakadt a szeme egy magányos elfen. Ismerte, semmi kétség, a kérdés az volt, hogy vajon a sarokban ülő felismeri-e őt, az álcázó varázslatok ellenére. Kecses léptekkel elindult az ismeretlen ismerős felé.

–         Üdv! Szabad ez a hely egy fáradt utazó számára?- kérdezte sugárzó mosollyal, pedig annyira feszült volt, hogy majdnem elejtette kupáját. Tudta, hogy most eldől minden.

–         Üdvözlöm, szép hölgy! Enyém a megtiszteltetés, hogy élvezhetem a társaságát. Bár… egy ilyen törékeny utazónak ez a környék nem biztonságos, főleg akkor, ha fegyvertelen. Ha marad, ragaszkodom hozzá, hogy elkísérjem a szállásáig.

–         Köszönöm nagylelkűségét, azonban én semmi olyasmit nem hallottam, hogy vigyáznom kellene magamra. Ez az elfek birodalma.- csodálkozott a lány.

–         Tényleg nem tud a mészárlásról? Az én törzsemmel történt, az Ezüst folyó partján. Ha nem bánja, elmesélem önnek, de előbb illő lenne bemutatkoznunk. Az én nevem Fura.

–         Ez igazán… fura név- kuncogott az elf lány. – Amelia vagyok. A történetét szívesen meghallgatom, hátha tudok segíteni, ha van mit. – szólt szomorúan, lesütött szemmel. Zavarában végigsimított hosszú, fekete haján, majd mélyen Fura égkék szemeibe nézett. A férfi kortyolt egy nagyot serlegéből, majd halkan elkezdte.

–         Igazából nem születtem a törzsbe. Kiskoromban talált rám egy barlangban Inder, a legjobb harcos. Mivel nem volt családja, befogadott és ő nevelt fel. Sajnos a sötételfek elég gyakran feljöttek a felszínre, és többször rajtaütöttek a falun, de mi mindig visszavertük őket. A támadásoknak azonban hirtelen vége szakadt.                                                           Beköszöntött a béke ideje, a törzs vezetője, Oroem viszont hirtelen idegen nőt vett maga mellé. Senki sem tudta, hogy honnan jött. Mivel nem tetszett a dolog, sokszor körülöttük ólálkodtam és kihallgattam a beszélgetéseiket. A hosszú, kitartó munka meghozta gyümölcsét: egy délután a bölcsek tanácsa előtt bevallotta, hogy nője nem más, mint egy az ellenséges fajból, egy sötételf. Volt, aki rögtön meg akarta ölni, mások bíztak Oroem éleslátásában.

Véleményem szerint az a démon csábító varázzsal vagy szerelmi főzettel édesgette magához szegény vezetőnket. Abban állapodtak meg, hogy figyelni fogják minden lépését, és ha egyszer is hibának bizonyul, hogy befogadtuk, akkor visszaűzik a föld gyomrába, ahonnan jött. Alig akartam hinni a fülemnek, mikor ezt hallottam. Ekkora szégyen még sosem érte népemet. Nem tudtam, mit tegyek, végül otthon elmondtam Indernek, hogy mi történt. Ő hitt Oroemben, ezért nem cselekedett, de úgy gondolta, hogy az egész törzset érinti a dolog, így hát mindenkivel meg kell osztani, ki is ez az elfnek álcázott szörnyeteg.

Másnap reggel egyedül mentem gyűjtögetni, és csak késő délután értem haza. Az ajtón belépve szörnyű látvány fogadott: Inder az ágy mellett feküdt, szívében egy tőrrel. Az a nőszemély, Verilyna elvette tőlem azt, aki apám helyett apám volt. Ennél jobban senki sem sebzett meg azelőtt. Ráadás örök rejtély, hogy ölhette meg a legjobb harcost. Úgy rohantam a Tanácshoz, ahogy csak a lábaim bírták. Egy hónapig nyomoztak, de nem jutottak előre, azt azonban határozottan tagadták, hogy a nőnek bármi köze lett volna az ügyhöz. A mai napig nem derült fény az esetre.

Két év múlva megszületett Oroem és Verilyna közös gyermeke. Az újszülött szerencsés volt, atyja külsejét örökölte és nem gonosz anyjáét. A kicsit elnevezték Kerinnek. Az ifjú elf gyorsan nőtt, nem kis aggodalmamra azonban Verilyna tanította. Egyszer volt alkalmam beszélgetni Kerinnel, és elégedetten vettem észre, hogy ízig-vérig elf. Tiszta szívű, bátor gyermek volt, aki feláldozta volna életét a társaiért. Ez lett a veszte.           Minden évben mikor a fák virágba borultak, megrendeztük a Földanya ünnepélyt. Ezen a napon mindenki egy asztalnál evett, kivéve a törzs vezetőjét, aki ezt a napot imádsággal töltötte, ezzel hódolva Istennőnknek. Én inkább a magányt választottam, mert nem akartam egy asztalnál ülni Inder gyilkosával. Elmentem a Smaragd-tóhoz. Másnap hajnalban értem haza. Az asztal körül elf testvéreim feküdtek. Olyan nyugodtak voltak… békések…

Mint ha csak aludtak volna, de nem. Meghaltak. Mind. Az ételbe lassan ható ételmérget kevertek. Reszketve bár, de továbbmentem. A főnöki kunyhóban ott ült Oroem, az arca végtelen csalódottságot tükrözött. Körülötte vértócsa. A holttesteket még aznap eltemettem. Egyetlen hiányzott, a Verilynáé. Az a démon megölte még a saját fiát és férjét is. Ez az én történetem, azóta pedig csak a bosszúra tudok gondolni, hiába tudom, hogy ez nem méltó egy elfhez. – sóhajtott Fura könnyes szemmel.

–         Nagyon sajnálom a történteket. – mondta szomorúan Amelia. Zöld íriszeit a vele szemben ülőre szegezte.

–         Ennek fényében remélem megengedi, hogy elkísérjem. Nem akarom, hogy baja essen. – szólt Fura határozottan.

A lány kinézett az ablakon, mint ha észrevett volna valamit. A férfi követte tekintetét. Ekkor villámgyorsan beleszórt egy csipet sárga port Fura italába.

-Olyan volt, mint ha láttam volna valamit. Kicsit félek. Örömmel elfogadom az ajánlatát,előbb azonban fizetek a boromért.

Az elf  férfi meredten nézett maga elé, ijedten rezzent össze, mikor Amelia visszaült vele szembe.

–         Igyuk meg az utolsó kortyot, aztán indulás!- kiáltotta kicsit vidámabban Fura.

Fél perc sem telt el, és már csapódott az ajtó. Kint már leszállt az éj. Csend volt, még a tücskök sem ciripeltek. Lágy szellő cirógatta meg az elfek arcát, majd kedvesen a hajukba túrt. Már mélyen bent jártak az erdőbe, mikor a lány hirtelen megállt.

–         Bocsáss meg Fura, de a borodba olyan port tettem, amitől nem tudsz harcolni. A karjaid ereje elszállt, de nyugodj meg, ez csak átmeneti állapot, és nem is feltűnő, csupán nem bánthatsz.

–         De… én nem ártottam neked semmit! Hogy tehetted ezt???- kérdezte kétségbeesetten az elf.

–         Kérlek, ne vágj közbe. Az igazi nevem nem Amelia, hanem Verilyna. Sajnálom, ami veled történt, nem akarlak bántani, és sosem ártottam a törzs egy tagjának sem. Szerelmi Pecsét varázst végeztünk Oroemmel. Ez annyit tesz, hogy ha egyikőnk is árt a másiknak, akkor mindketten meghalunk. A varázslat nyoma még mindig a testemen van, nézd!

A sötételf felhúzta köpenyét ,így láthatóvá vált a lábán egy szív alakú forradás, pont olyan, mint amilyen Oroem karján volt.

– Látod? Én is gyászolok, mint te, de menekülnöm kellett, mert tudtam, hogy mindenki engem fog gyanusítani.

Fura elmosolyodott.

–         Hát persze, hogy nem te tetted, már csak azért sem, mert nem is tehetted volna. És tudod miért? Mert én tettem. A poharas trükk pedig elég gyenge volt, főleg ellenem. Te ittad meg a mérgezett bort. Az igazság az, hogy gyermekkoromban kiképeztek arra, hogy beolvadjak, és eltöröljem azt a törzset a föld színéről. A megfelelő alkalomra vártam, itt jöttél Te a képbe. Indert is én tettem el láb alól, hogy a többiek elhigyjék, nem vagy olyan jó, mint amilyennek hisznek. Azt hiszed csak te tudod álcázni magad? Egy fajból valók vagyunk. Igaz, hogy ekkora szégyen sosem érte a népemet, de a folt a hírnéven Te vagy. Most pedig, nyugodj békében.

A férfi egy pillanat alatt a lány háta mögött termett. A tőr borotvaéles pengéje megcsillant a holdfényben, majd lecsapott. Verilyna sikolyát elnyelte az erdő.

– Légy átkozott! – suttogta erőtlenül.

-Az vagyok már így is, kedvesem. – vigyorgott rá a gyilkos, aztán hátat fordított, és öles léptekkel megindult a földalatti birodalom lejárata felé.

Az eső halkan cseperegni kezdett, a láthatár peremén pedig egy halvány fénysugár jelezte a hajnal közeledtét.

(Kató Angelika)