Kosztolánczi Balázs – Az Árnyak táncosa

„Mert a mennyek kapuja is megnyílik olykor”

Sűrű köd borult a mélyen szunnyadó tájra. Ryal apró léptei aljasan visszhangoztak az út menti erdőben, és szívet tépő némaság vette körül a fiút. Az ütemtelen bagoly éneken és a halk hörgéseken kívül, csupán a fák között csordogáló patak tompa nesze törte meg a sejtelmes éjszakát.

Nemrég lépte át a férfivá válás kapuját a legény, de legszívesebben futva menekült volna ebből a helyzetből. Lassan vette a levegőt, hogy figyelni tudja az apró zajokat, és bár szája teljesen kiszáradt, nagyot nyelve haladt tovább az úton. A fagyos sötétség könnyedén járta át testét, és a hideg ellenére verejték csorgott végig a homlokán.

Jókorát rúgott a soron következő kőbe, és igyekezett minél jobban felmérni az őt ölelő természetet, de az gondosan bújt az éj köntöse mögé. A köd szorosan tapadt a környékre, eltakarva a holdfényt és a csillagokat, eltakarva a külvilágot, eltakarva mindent. Gondolatai Diéra édes mosolyával fonódtak össze. Már hetek óta nem látta a lányt, lehet már nincs is életben. Ijedten magába szívta az este hűvös frissességét és játékos rigmusokat fütyülve, nagyobb iramban kezdte kapkodni a lábait.

Lassan tépve szét az éjszaka piszkos fátyolát, huncut körvonalak váltak ki a vászonszerű párából. Ryal elérte a célját. A környező falvak legnagyobb mulatozója állt előtte. A Víg adóba belépve füstös félhomály, tömör piaszag és az alkoholmámor különböző szintjei fogadták. Vagy egy tucat asztallal rendelkezett a hely, és a tulaj büszkén vigyorogva könyökölt a söntésen, ami tíznél is több nyílhosszban nyúlt el. A fiú magabiztosan indult el a fogadós felé, és érkeztével látszólag senki sem foglalkozott.

–          Adjon Hériász szép estét uram – köszönt oda Ryal a kopaszodó kocsmárosnak.

–          Mit kérsz?

–          Egy kupa vöröset, meleg vacsorát és két választ.

–          Mit akarsz? – vetette oda unottan a kövér ember, miközben intett a borért és az ételért.

–          Azt beszélik, hogy ebben az időszakban a környéken jár az Árnyak táncosa.

–          Ja – vágott közbe morcosan a tulajdonos – ez már egy válasz, még valami?

–          A jó modorért is fizetni kell erre felé jóember?

–          Biza megesik – felelte egy apró mosollyal kísérve a tulaj – Kytoné mindjárt az asztalodhoz viszi a vacsorát, addig keress magadnak helyet.

Miután az ízletes pecsenye elfogyott a tányérról, Ryal a boros kupába kapaszkodva szemlélte a mulatozó embereket. Hirtelen két kéz fonódott köré. Az ifjú mozgásképtelenné válva figyelte, hogy mi és miért történik. Ápolatlan külsejű, hat és fél láb magas férfi termett vele szemben, míg a hátulról érkező szorítás továbbra is csapdában tartotta. A kellőképpen részeg zsivány, nagyot köpött Ryal borába, majd fejbe öntötte azzal a fiút. Szótlanul zsebelték ki, minden nála lévő értéket elragadva. Kérdezni sem volt ideje a legénynek, mert mire hanggal látta volna el a szavakat, már záporoztak is az ütések az oldalára, száját befogták és pillanatokon belül elcsendesült minden.

Ryal szeme csukva volt, még nem merte kinyitni. Az első, amit érzékelt, hogy a szája tele van porral, és teljesen ki van száradva. Kinyitotta szemét, és a pajkos kék eget látta. Mocorgását záporzó fájás követte, ami az egész testére kihatott, ha a karját mozgatta az sajogott, ha a fülére gondolt, akkor pedig az húzódott kellemetlenül. Lassan felült. A fogadótól nem messze lévő, út menti árokban tették ki, biztos azok a kedves emberek még tegnap estéről. Bejáratta testét, felállt és komótosan indult el. A fogadóba biztos nem megy vissza, úgyis dolga van, hát nincs vesztegetni való ideje, inni és enni máskor is tud.

A nap fáradtan csúszott le az égről, mire elérte azt az erdőséget, amiről azt beszélték a mesés mondák, hogy az ősz első vasárnapján, mindig itt van az Árnyak táncosa. Egyetlen esztendőt sem hagy ki, mindig eljön kedveséről megemlékezni. Ryal végignézett a fákon, a színeken, az előtte álló furcsa egyvelegen. A hatalmas fák lombkoronája, szinte teljesen megfosztotta a napfénytől az alatta elhelyezkedő növényzetet, a bokrok mégis sűrűn, gondosan szőtték be a járható ösvényeket. Elszigetelt, különálló világnak tetszett az egész, dzsungel szerű, embernek járhatatlan vidék képe tárult az ifjú elé.

Gondolkodás nélkül indult el a növényrengeteg szíve felé. Szúrták, karcolták, tépték a bokrok makacs tüskéi, de a konok fiút nem tudták megakadályozni. Kis tisztást pillantott meg, melyen egy ház állt, pajtával és egy valamikori kert maradványaival. Riadt léptekkel indult el az épület felé, és közelebb érve vette észre, hogy kormosak a tartó lécek, minden bizonnyal tűz tombolt a mára üressé vált otthon belsejében. Az ajtót nyikorogva csapkodta a közeledő este magányos fuvallata. Ryal gyengéden tolta beljebb a koros fák alkotta bejárót, majd belépett.

A szoba végén egy fekete köpenyes ember térdelt, kezei előre nyúlva pihentek. Görnyedt és mozdulatlan volt az alak, aki háttal helyezkedett el az érkező legénynek, fejét pedig nagy csuklya fedte el. A csuklya iránya jelezte, hogy az ember arca a föld felé néz. Hangtalanul lélegzett, alig látszott, ahogy tüdeje befogadja az éltető levegőt.

Megmagyarázhatatlan fájdalom mászott végig a ház falain, feketébbé téve a tűz hagyatékaként díszelgő koromtengert, elüldözve a hangokat, a színeket, még a rideg éjszaka is az ajtón kívül maradt inkább. Ryal szótlanul állt, és nem tudta miért, de a fekete öltözéket viselő ember néma gyásza, amiről a fiú csak a szóbeszédekből hallott, elszorította a szívét. Nem történt semmi, a pillanatok simán olvadtak egymásba, anélkül, hogy bármi történés lovagolt volna rajtuk.

–          Takarodj – szólalt meg mély, rekedtes hangon az Árnyak táncosa.

–          Szégyellem, amiért ilyenkor zavarom nagy uram, de Hériászra nem ártani jöttem.

–          Kifelé menet az Istenedet is vidd magaddal.

–          Segítségre van szükségem, olyan fájdalom nyomja a szívem, amin csak az Árnyak táncosa és villámló ikerpengéi tudnak segíteni – nem érkezett felelet, ezért Ryal folytatta – Életem szerelmét elragadták tőlem, és én nem vagyok még olyan harcos, hogy képes legyek eséllyel fegyvert ragadni érte.

–          Hord el magad.

–          De… – mielőtt az ifjú folytathatta volna, az alak jobb keze megvillant, és a szoba talaját borító hamuszőnyeg életre kelt. A suhanó tőr felébresztette az alvó pernyék szürke áradatát, kuszán lengedeztek az áramlatban, betöltve az egész teret. A borotvaéles penge, pedig Ryal mellkasa mellett szállt el, nekicsapódva az ajtónak, amely kitárult.

A fekete ruhás alak továbbra sem mozdult, háttal volt az ifjúnak, ugyanabban a testhelyzetben, ahol előtte is. Ryal, viszont úgy érezte, hogy ideje távozni. Egy teljes nap telt el, a fiú pedig a ház előtti kertben pihent, várta a férfit, aki képes lehet megmenteni szerelmét.

A kora reggel zamata lágyan árasztotta el az egész erdőt. Ryal arra ébredt, hogy az ajtó kitárul és a tornác faburkolata megreccsen a léptek alatt. Árny közeledett felé, a csuklya még mindig a fején volt, ami szinte teljesen sötétségbe burkolta az arcát.

–          Mi a helyzet kölyök, mi történt veled?

–          Elnézésed kérem nagy uram, igazán sajnálom, hogy most zavarom.

–          Nem vagyok az urad és el van nézve, mesélj.

–          A menyasszonyomat rabszolgakereskedők rabolták el, kifosztva az egész falut, feldúlva mindent, a férfiak épp vadászaton voltak.

–          Szomorú – felelte Árny – de mi történt veled?

–          A fogadóban, mikor hozzád igyekeztem… – nézett magára szégyenkezve Ryal, az arcán lévő zúzódásokon és a piszkos fehér ingje, véresen szakadt cafatjain végig húzva kezét.

–          Mikor vitték el a nőt? – vágott közbe a csuklyás férfi.

–          Legalább két tucat napja, de imádkoztam Hériászhoz, hogy ne essék baja. Amint tudtam jöttem hozzád, csak benned bízom már.

–          Az Istenednek imádkozhatsz, amennyit csak akarsz. Ha érdekelné, hogy mi folyik itt lent, a kedvesedet el sem rabolják. Haszontalan, feleslegesen vesztegetett szavak, amit neki szánsz. Bízni, pedig senkiben ne bízz!

–          Segítesz nekem?

–          A szerelem üresen csengő szó. Kockáztatni az életed, egy olyan eszméért, amit ma már senki sem becsül meg, badarság.

–          Teljes szívemből szeretem, és ha velem tartasz, nem eshet bajom!

–          Ki mondta, hogy nem én foglak megölni? A szíved tüze, pedig semmiség kölyök, múló vágyláng, ebben a ribancokkal teli világban.

–          Sok mindent mesélnek rólad, de értelmetlen kegyetlenségről még nem hallottam, ezért nem fogsz megölni. Vannak ribancok, vannak kéjjel kacérkodó férfi szajhák, ezt én nem tagadom pengék ura. Az én asszonyom, viszont nem tartozik közéjük.

–          Majd meglátjuk kölyök – felelte Árny, majd folytatta – Értelmetlen lenne, hogy csendhez jussak végre? Na elég ebből, megszomjaztam, irány a fogadó.

–          De még lehet, hogy ott vannak azok a zsiványok Árny, jó ötlet ez?

–          Remélem, hogy még ott vannak. Az ötlet megöli az életet kölyök, a többit pedig én szelem ketté.

A Víg adó hangos lármája már messziről jelezte, hogy a hely tele van. Az út csendesen telt. A kardforgató magába temetkezve lépdelt az ifjú mellett. Egyikük sem kívánt megszólalni. Ryal boldog volt, hogy megtalálta a legendás harcost, és bár az nem mondta neki, hogy segít, most mégis egymás mellett sétálnak. Elbizonytalanította, hogy vissza kell mennie abba a fogadóba, ahol kellőképpen helybenhagyták, de legalább kiderül, hogy mire képes az Árnyak táncosa. Valahol meg kell halni, gondolta Ryal, ha már most elbuknak, akkor is megtett mindent Diéráért, és ha most kevésnek bizonyul a próbálkozás, akkor később sem lesz elegendő a felfegyverzett haramiákkal szemben.

Belépve a fogadóba, senki sem törődött az újonnan érkezőkkel, kivéve a söntésen könyöklő tulajdonost. A kopasz ember lélegzete elállt, tekintete pedig szótlanul követte a felé közeledő két alakot. Remegni kezdett a gyomra, és a semmiből érkező félelem elszorította a torkát. Remegő kézzel kezdte el gyűrögetni a pult alatt köntösét, mikor elhangzott a mélyen csengő kérdés.

–          Ki volt az? – kérdezte nyugodt hangon a pengék ura, és közben Ryalra mutatott.

–          Nem tudom mire gondolsz – felelte rémülten a kocsmáros.

–          Többet nem kérdezek disznó fattya, ki volt az a bátor, aki ezt a legényt így eltángálta?

–          Nem szeretnék bajt, kérlek távozzatok.

–          Szeretni a nászágyon kell senkiházi – a csuklyás férfi megragadta a dagadt tulaj fejét, a pultba verte, majd a közelben lévő két késsel a köpenyénél fogva a söntéshez szegezte a vérző orrú embert. Csend telepedett a mulatozó asztalai közé. Árny megfordult, és selymesen rekedt hangján újabb kérdést tett fel.

–          Ki tette ezt? – mutatott közben Ryalra. Büszkén emelkedett fel az asztalától négy csibész.

–          Mi voltunk, van ezzel valami bajod? – Árnytáncos két keze a szemhunyás tört része alatt mozdult, és négy dobópenge szelte át a híres brugtai vörös bor illatával fűszerezett füstöt. A virgoncan talpra álló férfiak élettelenül terültek el a fejükből kiálló pengék, gyengéden hívogató altatójának csalogatására.

–          Van ezzel valakinek baja? – kérdezte Árny, továbbra is semleges hangsúllyal.

Vagy egy tucat naplopó kapta össze a holmiját és indult el a kijárat felé, míg a maradó negyed száz ember kardot rántott. Árny a fiatal legényt a söntés mögé lökte, hogy biztonságban legyen, majd lehúzta csuklyáját és lassú mozdulatokkal, a hátára erősített tokokból, kiélvezve a pillanat minden szépségét, előhúzta híres ikerpengéit. A fogadó tört fénye örömmel futott végig a tökéletesen egyensúlyozott fémeken, a vörös színű markolaton, és a benne lévő égköveken. Árny haja fehér színű volt, arca borostás és rendkívül jó vágású, jelenléte, pedig szinte emberfeletti. A nyugodtság és a magabiztosság, ami belőle áradt, teljesen elbűvölte a háttérből szemlélődő Ryalt. Az ifjú gondolkodott, hogy segítsen e a jókora túlerővel szemben álló harcosnak, de a fekete köpenyes alakból sugárzott az erő.

Árny a mögötte elhelyezkedő támfal felé mozdult, és elrúgva magát róla lendületet vett, majd a közelben lévő székre lépve a magasba ugrott. Lábát maga alá húzta, az ikerpengéket pedig szélesen oldalra nyújtotta. Ragadozóként csapott le a prédára, sólyomként repülve, igazi vadászként. Földet érése előtt levágott két mocskos részeget, majd gurulva ért le, és eközben négy ember lábát vágta ketté, akik fájdalmas ordítással, megcsonkítva estek harcképtelenül a földre. Időt nem hagyott az eszmélésre a fekete ruhás árnyalak, aki olyan gyorsan és kecsesen mozgott, hogy Ryal alig tudta követni szemmel. Talpra állva, két kardját két irányba dobva el, az egymás mögött lévő úton állok sokaságát fejezte le, majd a még megmaradt rablókra nézett. Rohanva indultak felé óriási kiáltások közben, melyek nem az eszeveszett bátorság fűtötte áriát idézték, hanem a félelem, eddig ismeretlen szólamait. Az Árnyhoz érő bandita a fehér hajú harcos feje felé szúrt, aki két tenyere közé fogva a pengét, arca előtt lelassította a támadást és kissé félre hajolva, a hátulról közeledő senkiházi felé továbbította a mozdulatban maradt erőt. A rozsdás kard, így a marcona kinézetű fajankó arcában csattant, a szúrást kezdeményező embernek pedig a térdét törte el a pengék ura úgy, hogy az egyik kezére támaszkodva oldalra dőlt, és köríves rúgással, csontokat és izmokat tépett szét, a borostás szarházi, így a földre esett. A torkára lépve emelkedett újra a levegőbe a fekete köpenyes, és a rohamozó két csibészre, mindkét lábát kifelé mutató körívre helyezve sújtott le. Ájultan estek össze, Árny, pedig könnyedén ért talajt. A fennmaradó pár részeg kezéből kiesett a kard, és kiabálva futottak ki a fogadóból.

A kardforgató összeszedte az ikerpengéket, az egyik haramia ingében megtisztította, majd gondosan a tokba csúsztatta őket, és a söntésen nyögdécselő fogadós felé indult. Kiszedte a két kést, ami rabul ejtette a kopasz embert, és a fejét a szanaszét heverő hullák felé emelte.

–          Most rend van, látod? Ha még egyszer meghallom, hogy ilyen söpredékkel van tele a kocsmád, újra eljövök és desszertként szolgállak fel a pokol démonjainak – majd hatalmasat ütött a söntésre, ami kettészakadt, és a tenyerét kinyitva arany érméket helyezett el a repedésbe – Itt a javítási koszt, köszönjük a szép estét fattyú. Gyere kölyök!

Ryal alig kapott levegőt, úgy mászott elő a biztos rejtekből. Pár perc leforgása alatt, Árny úgy tette a földel egyenlővé a vele szemben álló emberek csoportját, hogy meg sem izzadt. Mozgása dinamikus, elegáns és könnyed volt. A fiú most értette meg, hogy miért hívják az Árnyak táncosának a fehér hajú harcost. Ritmikusan, szinte dallamra mozogva küzdött. Tökéletesen kivitelezett mozdulatai szélvész gyorsan követték egymást, kiszámíthatatlanul, kegyetlen pontossággal és irdatlan erővel csapott le.

Három nap telt el, és még pár napi járásra voltak a rablóbanda fészkétől. Nem sokat beszélgettek, láthatóan mind a két férfinak megvolt a világgal a maga gondja. Egymás mellett ballagtak szótlanul, de békésen. Az egyik este aztán, a tábortűz melegénél, a pengék ura a lángok cikázó játékát figyelte, mikor Ryal leült mellé.

–          Nagyon szeretted? – kérdezte a fiú.

–          Az életemnél is jobban.

–          Elmondod, hogy történt?

–          Nem – felelte Árny.

–          De ha szeretted, akkor miért nem hiszel a szerelemben.

–          Mert hiába való, és lehetsz akárki, képes lehetsz olyanra, amikre más nem. Semmit sem érsz el vele, ha nem vagy ott, amikor kell. Ha akkor nem vagy ott, amikor szükség van rád. Kardok ellen mit sem ér a szerelem kölyök.

–          Szóval… nem voltál ott.

–          Nem, arra érkeztem meg, hogy a nevemet sikítja.

–          Sajnálom.

–          Én is.

–          Nem tehettél már semmit?

–          Megerőszakolták, az otthonunkat felgyújtották, és a karjaim között halt meg.

–          Mi az igazi neved?

–          Az már nem számít, akkor ott a világ is meghalt számomra. Elárult a sors, szemet hunytak az Istenek, ármány és gonoszság áldozata lett az ártatlan érzések csokra, a szerelem. Ennyit ér Ryal, nem többet. Elég ha egyszer nem vagy ott. Elég, ha egyszer nem vagy ott, de más férfi igen. Csókkal vagy fémmel foszt meg az érzéstől, hemperegve a kedveseddel vagy megölve őt, sajnos mindegy. A szerelem értéke elvész, és nem marad más, mint a hiány és a fájdalom, az örök vágyakozás. Ilyen az élet.

–          Jó ember vagy pengék ura.

–          Jó embernek lenni szar ügy kölyök. Ez a kor nem arról szól, hogy értékelik ha jó vagy. A nők megcsalnak, a férfiak hátulról áskálódnak, a barátaid elárulnak. Ezért megéri jónak lenni?

–          Jónak lenni mindig megéri, legyen bármilyen a kor Árny, tegyen bármit. Jónak lenni a legnehezebb, de ha úgy élsz és cselekszel, ahogy kell, akkor nem kerülsz a démonok közé.

–          Mit számít akkor már, hogy hova kerülsz Ryal? Én jártam ott lent. Láttam sokat, túl sokat is tán. Mikor Ő meghalt, megkerestem a gyilkosait, és végeztem velük, aztán pedig átkeltem a Kárhozott Lelkek völgyén, utánuk mentem a Démonok-hegyére, és újra végeztem velük. Bár tudtam, hogy nem kerülhetett a kedvesem a kínok világába, de felkutattam az utolsó sarkát is, hogy ha mégis oda száműzték, akkor kiszabadítom, mert nem érdemli meg a szenvedést.

–          És nem volt ott, igaz?

–          Nem, nem volt ott. A gyilkosainak megölésével, viszont már akkor biztos volt, hogy én oda fogok kerülni, de nem bánom, mert Ő oda is elkísér majd. Mindig velem van, a szívemben él… a szemed beszélt helyetted kölyök. A tekinteted tiszta, valódi érzelmekről regél, ezért is segítek neked. De jajj az életednek, ha az a nő nem érdemli meg.

–          Hidd el, hogy megérdemli Árny.

–          Nem hiszek neked, nem hiszek semminek és senkinek. Az élet úgyis bebizonyítja, hogy igazad van vagy sem.

–          Hériászra, igazam lesz.

–          Hagyd az Isteneket, nem kísérnek majd minket, ebben biztos vagyok. Megesküdtem, hogy ha egyszer feljutok hozzájuk, kettévágom az összes szárnyas fattyat, amiért engedték meghalni Őt! – Árny elmosolyodott.

–          Mi olyan vicces ezen? – kérdezte Ryal.

–          Az, hogy meg is tenném, ha el tudnék jutni oda – halk kacagásba kezdett – elkapnám az összeset, mert semmivel sem jobbak a démonoknál. El biza, mind elkapnám.

–          Igen, elég gyanús, hogy akkor nem a mi oldalunkon állnak majd.

–          Eddig sem álltak soha Ryal. Sosem állnak senkinek a pártján, mert gyávák. Csak egyszer, mást nem kérek, csak egyszer kerüljön a kezem köré valamelyik meztelen hasú bájgúnár.

–          Nem járna jól az biztos… – kacagott fel a fiú is.

Pár nap múlva elérték a rabszolgakereskedők táborát. Fél tucat sátor volt felverve, jó nagy méretben, sok embernek adott szállást. Megbeszélték, hogy éjszaka csapnak rá a rablókra, és Árny bemerészkedik, míg Ryal távolról íjászként támogatja majd őt. Leszállt az éjszakát csókoló köd.

Hangtalanul osont a sátrak közelébe a pengék ura. Nesztelen léptei és fekete öltözéke teljesen beolvasztotta őt az este és fátyolának szerelmi táncába, még Ryal sem látta, hogy merre jár éppen a legendás harcos. Gyorsan kitűnt azonban, mert tüzek verték fel az alvó őröket és a rabszolgákat. A legény gondosan leírta, hogy néz ki Diéra, de a név mindennél többet ért. A zűrzavarban Árny a nevet szajkózva megtalálta a lányt, és biztos menedékbe vitte, majd visszatért a táborba. Előkerültek az ikerpengék, és megkezdték végzetes keringőjüket. A pengék ura az árnyékokból előtörve, majd újra elbújva szelte a riadt semmirekellőket. Nem is látták, hogy honnan érkezik a végezetes csapás. Ryal nem mert lőni, mert még véletlenül is eltalálja társát, mivel ő sem látta, hogy hol van épp, ezért inkább nem tett semmit. Rövid idő múlva elcsendesedett a tábor. A rabul ejtett emberek sebesen tűntek el, szétszóródtak a környéken. Ryal aggódva nézte, hogy már jó ideje mozgás sem látszott a leégett sátrak közelében. Mi lehet kedvesével és a pengék urával, talán oda lett mindkettő?

Amint ijedten pásztázta tekintete a tájat, a lángok közül Árny lépett elő, kezében Diérát tartva, lassú léptekkel közeledett. Ryal könnyekkel küszködve rohant feléje. A fehér hajú harcos átadta neki a lányt, majd szótlanul tovább sétált, kilépve a pár találkozásának pillanatából.

Két nap telt el. Diéra aranyos kacaja és vidámsága betöltötte az utazást. Árny nem sokat beszélt, Ryal viszont annál többet. Az utazás közben a nő jól felmérte a párja által egekig magasztalt, és állandóan dicsért kardforgatót. Az egyik alkony közeledtével, egy tónál pihentek meg, ahol is a pengék ura belevetette magát a kristálytiszta vízbe. Jóval magasabb volt hat lábnál, széles vállakkal és szálkás izomzattal. Fehér haja a válláig ért, jóképű arcát alig látható borosta fedte, kék szeme, pedig valódi mélységről árulkodott. Nem volt még harminc éves, és bár csendes volt, de mély és rekedtes hangja teljesen átjárta Diéra testét, selymesen ölelte át, és édesen simogatta minden keménysége ellenére. Keveset szólt, de kedvesség és bölcsesség tükröződött a szavaiból, sőt a nő érezte, hogy a férfi betűiben ott bujkál a humor és a vidámság is, de azt nem engedte kitörni a harcos. Tökéletes pár a gyermeknemzésre, gondolta Diéra. A jelenléte varázslatos, magabiztos és mellette igazán biztonságban érezheti magát a nő, valamint ami nagyon fontos, mellette biztos, hogy igazán nő lehetett a nő. Árny ránézett, mire zavartan kapta el tekintetét Ryal kedvese.

Az este megérkezett, Ryal pedig gyorsan távozott, mert ő akarta a vacsorához szükséges vad húst levadászni. A tűz melengető lángjai sejtelmesen táncoltak, amikor Árny leült Diéra mellé. A csillagok vadul ragyogtak az égen, és édes csend vette körül a férfit és a nőt. Árny lehúzta a csuklyát a fejéről és Diérát figyelte, aki addig a parazsat nézte, majd tekintetük találkozott. A férfi gyengéden ért a nő arcához. Diéra forróságot érzet, amint a kezek elérték az arcát. A harcos tekintetéből semmit sem tudott kiolvasni, a kéklő pillantásban viszont teljesen elveszett.

–          Valóban olyan szép vagy, ahogyan azt Ryal leírta – mondta Árny halkan.

–          Köszönöm.

–          Rég láttam olyan édes mosolyt, és őszinte vidámságot, mint ami neked van Diéra.

–          Ryal veled kapcsolatban sem tévedett legendák harcosa. Sok dicséret, de nem alaptalan.

–          Díszes szavak mind. Értelmetlen képek és kongó üresség, de jól esik hallani.

–          Még meg sem köszöntem, hogy segítettél megmenteni, hogy megmentettél. Sosem felejtem el, amit értünk tettél – válaszolt Diéra, de közben Árny keze a lábához ért, és lassan csúszni kezdett felfelé a combján. A nő, egy pillanatig elbizonytalanodott, aztán egy hatalmas pofont kevert le a férfinek, aki elmosolyodott.

–          Mit képzelsz? – kérdezte hangosan a nő, miközben a pengék ura arcán mosollyal, lassan emelkedni kezdett.

–          Örülök, hogy segíthettem nektek, és Ryal minden szava igaz volt!

A fiú, éppen akkor ért vissza, amikor a kardforgató keze Diéra combjához ért, és onnantól fogva látta az egész jelenetet. Dühödten rohant Árny felé, majd mikor odaért, ütésre emelte a kezét, de mielőtt elérte volna a harcos arcát, az tenyerével elkapta a fiú kezét.

–          A helyedben én nem tenném – nézett Ryalra mosolyogva.

–          Nem vagy a helyemben, mégis mit csináltál az előbb?

–          Megkérdeztem a sorsot, hogy kinek volt igaza.

–          Mi a fenéről beszélsz Árny, hiszen a kedvesemet simogattad!

–          Neked volt igazad kölyök, érte megérte kockáztatni az életed – felelte továbbra is huncut mosollyal az arcán a fekete köpenyes férfi – és örülök neki, hogy ő tényleg nem olyan, mint ennek a mocskos kornak a riherongyai. Hajnalban elmegyek, örültem kölyök, vigyázz magatokra.

Az álmos napsugarakat fájdalmas kiáltás kísérte. Az árnyak táncosa már távol járt a fiatal pártól, amikor meghallotta a baljós hangokat. Futásnak eredt és rövidesen vissza is ért a táborhelyre. A tisztáson Diéra vérben ázva hevert, Ryal pedig éppen akkor ért vissza.

–          Látod kölyök, ennyit ér a szerelem, ha nem vagy itt, amikor kell – felelte mérgesen Árny.

–          De, csak az imént mentem el, mi történt? – kérdezte sírva Ryal.Árny ezzel már nem foglalkozott. Egyszer már átment hasonló jelenségen, és tudta, hogy mit kell tennie.

–          Maradj itt Ryal, és várj rám, míg vissza nem térek – bökte ki, miközben sebesen gyorsította lépteit.

Egy teljes nap telt el, de a kardforgató bízott benne, hogy időben érkezik és még lesz esélye cselekedni. Az ártatlan lelkek a Mennyek kertjébe kerülnek, ám előtte a Tisztaság taván kelnek át, bizonyítva érdemeiket és alkalmasságukat. Árny az egész napon keresztül futott, hogy még elérje az angyalt, akit Diéra lelkéért küldtek. Biztos volt benne, hogy az Istenek cselekedték, ami történt, büntetésnek szánva, mert szembe szálltak a sorssal.

A Tisztaság tavát elérve látta az angyalt, aki a lány lelkét kísérve hamarosan a vízbe lép. Utolérve lesújtott rá, de az ikerpengék nem tudtak a teremtmény húsába vágni, átsiklottak rajta. Másik síkon létezett. Árny térdre hullott és kedveséhez esedezett, hogy ha figyeli, és még mindig szereti, akkor segítsen neki egy röpke időre a másik közegbe lépni, mert az igazságtalan játékokkal szemben, Ryal és Diéra megérdemli, hogy éljen. Megérdemlik a boldogságot, és amit Árny maguknak akkor nem tudott megadni, azt ennek a párnak megszeretné.

Fényesség gyúlt az égen, és a borús esőfelhők között megnyílt a mennyek kapuja. A pengék urának arcán könny csorgott végig, ahogy közeledni látta kedvesét. A nő csodálatos volt és vidám. Elérve a férfit, megérintette, és Árny a levegőbe emelkedett. Forróság öntötte el testét, és a lelkét nyomó állandó teher megszűnt. Könnyed érzés járta át. Ruhája fehérré változott, haja fényesen ragyogott.

–          Nincs vesztegetni való időd, Diéra mindjárt közénk kerül – mondta a meseszép asszony.

Árny, amint földet ért, rögvest az angyal után indult, aki már csaknem belépett a tóba, ahonnan már nincs visszaút egyetlen léleknek sem. Furcsán érezte magát a fehér öltözék miatt, de kényelmes volt és könnyen tudott mozogni benne. Az angyal után kiáltott, és lendületet vett. A levegőbe emelkedett, lábát maga alá húzta, az ikerpengéket, pedig szélesen kitárta. A fémeken vakító ragyogás gyúlt, Árny pedig szívből jövő ordítással közeledett az égi csatlós felé. Az angyal rémülten fordult meg, és éppen maga elé tudta emelni hatalmas kardját. Az ikerpengék, azonban nem kegyelmeztek a magasságok kovácsolta fegyvernek, és az Árnyak táncosának dühével egyesülve kettétörték az óriási fegyvert, majd az angyal testében álltak meg. A szárnyas lény a földre hullt, majd gyorsan a levegőbe emelkedett, és Diéra lelkét maga mögött hagyva menekülni kezdett.

–          Add át üdvözletem Hériásznak és a többieknek – kiáltotta utána Árny – Ha még egyszer ilyennel próbálkoznak, magam megyek fel értük, és abból nem lesz köszönet – majd Diérához lépett, aki a földön feküdt erőtlenül, de amint kinyitotta szemét, a pengék ura tudta, hogy nem lesz baj vele.

Kihullottak a pengék a kezéből, hangja elcsuklott és újra könnycseppek patakjai áztatták arcát, amint megfordult. Kedvese állt vele szemben, aki közelebb lépett és átölelte urát.

–          Büszke vagyok rád – mondta az asszony.

–          Nagyon szeretlek, ugye tudod drágám.

–          Érzem – felelte a nő, majd két tenyerébe fogta a férfi arcát és perzselő csókot adott neki.

–          Hiányzol nagyon, és nélküled nincs értelme az életemnek – súgta sírva Árny.

–          Várni foglak kedvesem, együtt leszünk újra, de a te időd még nem jött el. Nézd csak meg ezt a lányt és a fiút. Nélküled nem lehetnének együtt… sok dolgod van még.

–          Nem akarom ezeket a dolgokat, csinálja más. Én csak téged akarlak. Újra ölelni akarlak, és hidd el, hogy mindig is úgy szerettelek és mindig is úgy foglak, mintha haldokolnál! Sosem engedlek el, ha még egyszer az enyém leszel.

–          Tudom… – súgta a férfi fülébe a nő, majd csókot adott az arcára, és a keze lassan kicsúszott a férfi kezéből, és a ragyogás távolodni kezdett, de utoljára még visszaszólt édes hangon – Tudnod kell, hogy örökké a tiéd vagyok!

Árny letörölve a könnyeket Diérához lépett, majd a karjai közé zárva elindult, hogy vissza vigye Ryalhoz, akinek a szíve szinte már megszakadt és reménytelenül várta a hihetetlent. A csodát, ami a nemes szívben születik, és bár nagyon ritka, kopó ábránd csupán, de olykor utat talál a remény és a valóság között.

(Kosztolánczi Balázs)