Katona Zsuzsa – Árnyjáték

Reggel fél kilenc körül még annyira más a Nyugati aluljáró. Az árusok – bizsus, táskás, harisnyás, szexi melltartós – ilyenkor még meg sem érkeztek, üresek a falak, csak a zene üvölt ki a Hörpintő borozóból, csak úgy visszhangzik az „I’m a single lady”. Ha táncra perdülnék, még az sem tűnne fel senkinek. Aki ilyenkor itt jár, még vagy nem ivott kávét, vagy nagyon siet valahova.
Szeretem ezt az arcát. A reggeli álmosságot tükrözi, hogy még nem indult be az élet. Ha késik a vonat tíz percet, már a pakolászó árusokra érkezem. Olyankor mindig jobban szedem a lábam, nem csak a késés miatt. Elveszíti varázsát, a kiabáló, fém tartókat huzigáló árusok idegennek tűnnek.

Nem vagyok kíváncsi a vörös rasztás, kövér lány tangájára, ahogy előrehajolva rendezgeti csecsebecséit. A létrára felmászó szőkére, ahogy az erotikus jelmezeket rendezgeti az imént feltett polcra, vagy hogy vele szemben épp a „Magyar vagyok, nem turista” póló kerül-e pont a bolt bejárata fölé.

Éjszaka azonban egészen más arcát mutatja, van valami megmagyarázhatatlanul furcsa benne. Nyoma sincs a reggeli álmos sietésnek, vagy a délutáni nyüzsgésnek, alig néhányan igyekeznek csak hazafelé. A lámpák világítanak, mint bármikor máskor, fényük mégis élesebben hat. A fordulóban, a kocsmával szemben lévő üveg sejtelmesen verik vissza az arra járók alakját. A vonathoz igyekezve megnézem a sajátomat, mint minden alkalommal, mikor elmegyek előtte, de most a látványtól földbe gyökerezik a lábam. Sehol sincs az alacsony és hosszú hajú, tininek tűnő lány. Egy hasonlóan vékony, de magas, éjfekete hajú nő áll előttem. Rövid, nyolcvanas éveket idéző frizurája sokat tapasztalt arcot keretez, ami kicsit sem hasonlít rám, de valahol érzem, hogy mégis én vagyok.

Két másik ember siet el mellettem. Az egyik tükörképén halvány szárnyak rezzennek, a másiknak pedig mintha hosszú, bojtos farka lenne. Amikor visszanézek a sajátomra, ismét a megszokott arcomat látom, és mindenki más is normálisnak tűnik. Nem értem, de nem tudom káprázatnak gondolni, láttam, amit láttam, és az nem az volt, amit rendesen szoktam… Kicsit bolondnak tartom magam miatta, de valahol érzem, hogy lapul valami a mélyben. Régóta hiszem, hogy vannak csodák, furcsa lények világunkban, így minden bizonnyal a fővárosban is. Most, hogy megvillanni látszott, keresni kezdem: meg akarom látni a felszín alatt húzódó valóságot, újra találkozni akarok azzal a magas, fekete nővel…

Az egyik este a Bobekba szerveztünk találkozót a barátaimmal, nyolc órás kezdéssel. Munka után még volt egy órám, ezért leszálltam a Jászain, és gyalog mentem tovább mert a város ezen része annyira szép: A szépen felújított polgári társasházak, amelyek ezen a környéken inkább irodaként funkcionálnak, a rendezettség és a fák, apró terek útközben egészen más Budapestet rajzolnak ki, mint a körúton túli területek. Ez itt a város szíve, itt minden a turistáknak és a gazdag üzletembereknek szól.
A Kossuth tér felől kerültem meg a Parlamentet. Sokadjára állapítottam meg, erről mennyire szomorúan néz ki a szmogtól fekete épület: A Duna felől a fehérre pucolt, büszke jelkép, erről az oldalról viszont a sötét magyar valóság.

A Vécsey utcán folytattam az utam, ki a Szabadság térre. Csinos kis park, virágokkal, árnyas fákkal, és egy tajcsizó csoporttal. Hét húszat mutatott az óra, így úgy döntöttem, leülök kicsit, és figyelem őket, ahogy együtt mozognak. Szinte éreztem, ahogy áramlik körülöttük az energia, és arra gondoltam, talán ismét feltűnik valami szokatlan.

Egy füstös fekete macskára lettem figyelmes. Még fiatal lehetett, talán kölyök. Lelkesen kapkodta apró mancsait, néha megállt szaglászni, majd tovább iramodott. Előre hajoltam, a térdemre támaszkodtam. Ahogy odaért elém, megállt. A levegőbe szagolt, majd rám nézett.

– No mi az cica? – nyújtottam ki felé óvatosan a kezem.

– Mnyau – és közelebb jött. Megnyalta az ujjaim, majd nekidörgölőzött. Megsimogattam. Hagyta, láthatóan élvezte is. Majd gondolt egyet, és felugrott a padra. Az ölembe telepedett, összegömbölyödött, dagasztani kezdte a combom és dorombolt. Meglepődtem a hirtelen közvetlenségén, de jó érzés volt, hogy velem van. Nagyon régóta szerettünk volna cicát, de nem volt hova. Nem a lakásba való, saját kert és ház nélkül pedig értelmetlen lett volna tartani. Simogattam, beszéltem hozzá és néha visszanyávogott, mintha értené.

Nem tudom, mennyi ideje ülhettünk így, mikor a cicus hirtelen felpattant és elrohant. Kicsit bambán néztem utána, vajon mi ijeszthette meg. Eszébe jutott, hogy éhes, vagy valaki talán őt is várja? Akárhogy is, a táskám után nyúltam, hogy én is tovább induljak.

Mikor megláttam a férfit, a frász jött rám. Ott ült mellettem, és fogalmam sem volt, hogy mikor került oda. Az előbb, mikor a macska elfutott, még nem volt ott, és közeledni sem láttam, bár ez nem jelentett semmit, hiszen úgy el voltam foglalva a cicával.

– Anyád – morogtam a fogam alatt, inkább csak magamnak, és próbáltam leplezni, hogy iszonyúan verni kezdett a szívem. Utáltam ezt az érzést, szóval felálltam, hogy sietősen távozzak.

– Nem akartalak megijeszteni. Örülök, hogy végre megtaláltalak. – Először arra gondoltam, továbbmegyek, mintha semmit sem hallottam volna, de végül a kíváncsiság győzött.

– Elnézést, ismerjük egymást? – fordultam felé Biztos voltam benne, hogy még életemben nem láttam ezt az embert. Az a fajta pasi volt, akivel talán kezdenék, ha nem lennék kapcsolatban. Tengerkék szemei szinte sütöttek, ahogy végigmért. Egy ilyen tekintetet nem szoktam elfelejteni.

– A férjed nem rejtegethet örökké előlünk. A saját fajtád közt a helyed. –Ahogy rám mosolygott, kivillantak szemfogai, amelyek úgy álltak, ahogy nekem is: nem fértek be a helyükre, így a fogsor felett-előtt foglaltak helyet. Mind a kettő. Belém nyilallt a felismerés, hogy ő az első ilyen. Több embert ismertem, akinek az egyik vagy a másik hasonló volt, de olyannal még nem találkoztam, akinek mind a kettő így nőtt volna.

– Nem tudok arról, hogy bárki elől is rejtegetnének, jól érzem magam ott, ahol vagyok, köszönöm szépen. – próbáltam határozottnak tűnni, de az utolsó szavaknál idegességemben megbicsaklott a hangom. Gyorsan megfordultam, már meg voltam győződve arról, hogy a pasas bolond, és jobbnak láttam minél messzebb kerülni tőle.

– Várj, had magyarázzam meg. – Már legalább öt lépéssel arrébb jártam, most mégis mellettem állt, pedig nem hallottam, mikor állt fel. Megragadta a kezem. A szívem majd kiugrott a helyéből, ahogy hozzám ért, remegni kezdtem, a szám kiszáradt, hirtelen nem tudtam, mit csináljak.

– E.. engedj el. – Alig bírtam megszólalni. Próbáltam kiszakítani a kezem a szorításából, de erőtlen próbálkozás volt, csak somolygott rajta.

– Nem értem miért félsz. Nem bántalak. Nem Én bántalak. – Összezavarodtam. Az erő kiszaladt a lábamból, úgy éreztem, helyben összeesek, de erősen tartott, és visszavezetett a padhoz. Ziháltam. A pulzusom az egeket verte, fekete karikák pattogtak a szemem előtt, és akárhány vagy akármilyen nagy levegőt is vettem, úgy éreztem, kevés, menten megfulladok.

– Nyugodj már meg – simított végig az arcomon, a fülem mögé igazítva egy kósza hajtincset. Érintésére a szívverésem lelassult, már egyenletesen lélegeztem és nem akartam megfulladni sem. A remegés is alább hagyott, de azért jó volt ülni. Még nem bírtam volna megállni a lábamon.

– Ugye ez csak valami vicc? – Szárazan, nehezen szakadt ki a hang a torkomból, felét hallani is alig lehetett.

– Nem. Te akartál meglátni minket, még ha nem is tudtad, hogy mi sokkal régebb óta keresünk téged. Elkezdtél hinni, és ez sokat segített nekünk, hogy végre a nyomodra bukkanjunk.

– Ki az a mi? – Nem voltam biztos benne, hogy hallani akarom a választ, még ha sejtettem is. Annyira őrültségnek tűnt ez az egész, körbenéztem, hátha látok valaki ismerőst. Talán csak egy csúnya tréfa az egész, esetleg kandi kamera. De nem találtam erre utaló jeleket, csak a tajcsi csoport végezte tovább a gyakorlatát rendületlenül.

– Ne kérdezz olyasmit, amire már tudod a választ – A hangja továbbra is nyugodt volt, a szája széles mosolyra húzódott, látni engedte két szemfogát, pont úgy, ahogy én is szoktam, mikor meg akarom mutatni őket. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy bolond lenne, vagy szívatni akarna.

Hirtelen átszakadt bennem egy gát, a korábbi félelem végleg elmúlt, már biztos voltam benne, hogy nem fog bántani. Helyette dühös lettem, mert mit hord itt össze hülyeségeket, milyen elmebeteg dolog leszólítani valakit az utcán és úgy csinálni, mintha vámpírok lennénk?

– Mi a halált akarsz?

– Hogy újra megtaláld önmagad, és visszatérj hozzánk. Oda, ahova valóban tartozol. Az a nyomorult elragadhatott, de örökre nem rejtheti el előled az igazságot.

– Na jó, figyelj, erre a hülye játékra nekem nincs időm. Vampire live van itt, vagy mi? – újra körbenéztem, de annak sem volt nyoma, hogy itt egy szerepjátékos társaság lenne. Igaz nem ismertem a szórakozóhelyeket a környéken, akár ott is lehettek a többiek. Próbáltam ésszerű magyarázatot találni arra, amit mond, mert nem lehetett igaz.

Sóhajtott egy nagyot.

– Nem vagyok őrült, és ez nem játék. Előbb vagy utóbb úgyis hinni fogsz nekem. Talán még túl korán jöttem.

– Cseszd meg – Hirtelen ennyit tudtam mondani, mert eltűnt. Az előbb még ott ült mellettem, most pedig sehol.

Eluralkodott rajtam a „mi van?” érzés. Annyira szürreális volt az egész, olyan hihetetlen, mégis, nem tudtam elintézni annyival az egészet, hogy álmodtam, vagy hallucináltam. Mint ahogy arról sem voltam meggyőződve, hogy őrült volt, esetleg pszichopata. De akkor sem illettek össze a dolgok. És még mindig az motoszkált a fejemben, hogy senkivel sem találkoztam még, akinek ilyen fogai lennének.

Na jó – gondoltam – ideje kikapcsolni kicsit, irány a Bobek!

Aznap este sokat ittam, többet, mint amit kellett volna. Hazafelé az utolsó vonaton erősen küzdenem kellett, hogy ne jöjjön vissza az este elfogyasztott szendvics és bor. Hazaérve ledobtam a ruháimat és bedőltem az ágyba, a már alvó uram mellé. Ha becsuktam a szemem, még jobban forgott a szoba. Nem egyszerű nyitott szemmel elaludni, mikor ólomsúlyú az ember szemhéja, de ha nem akar hányni – és én nem akartam, mert felkelni nem bírtam volna, hogy kibotorkáljak a vécéig – akkor ilyenkor nem csukja be. Ha sikerül elaludni, utána már nyert ügyem van.

Néhány órával később kiszáradt szájjal ébredtem. Kimentem a mosdóba, ittam, majd visszazuhantam és ezt körülbelül kétóránként megismételtem.

Amikor Zoli telefonja ébreszteni kezdett, kómásan néztem fel, adtam neki egy puszit, majd befordultam a fal felé. Fogalmam sem volt, mikor ment el, legközelebb a saját ébresztőm hangjára riadtam. A szám továbbra is ki volt száradva, és szaggatott a fejem, bár ezen nem csodálkoztam. Nehezen, de felkeltem, lebotorkáltam, kitúrtam a táskából a fájdalomcsillapítót, borítottam egy adag sót a tenyerembe és lenyalogattam, majd bevettem a tablettát egy nagy pohár vízzel. Már a tudat is, hogy hamarosan hatni fog, sokat javított a közérzetemen.

Az irodában úgy éreztem magam, mint egy agyhalott. Nem voltam túl produktív, inkább csak jelentéseket készítettem, a kreatív munkához nem volt bennem elég erő, egyébként sem mentem volna vele sokra, mert kipihenten úgyis újra kellett volna írnom az egészet.

Hazafelé a vonaton jutottak először eszembe az előző este történései. Próbáltam magam meggyőzni, hogy valójában csak álmodtam. Mondjuk elaludtam a padon, bár ez ugyanannyira valószerűtlennek tűnt, mint az, hogy valóban egy vámpírral beszélgettem, és azt próbálta elhitetni velem, hogy én is az vagyok, és hogy Zoli rejteget előlük… Hogyan rejtegetne, mikor csak öt éve ismerjük egymást, és emlékeim szerint előtte sem mutattam vámpírságra utaló jeleket, még ha akkoriban sokkal erősebb volt ez az én-szerepem. Jártam Vampire Live–ozni, sőt, egy időben VámPiroska volt a becenevem. És egyébként is, mi az, hogy én akartam meglátni őket? Igen, a város mögé akartam látni, mert éreztem, hogy több rejlik benne, na de hogy éppen vérszívók? Akárhogy agyaltam azonban, nem tudtam hova tenni a történteket.

Hirtelen felnéztem, mert sok ember mozdult. Már Dunakeszi–Gyártelepnél jártunk, ha nem figyelek eléggé, ismét világvége Vác–Alsóvároson kötök ki, és várhatom az ellenvonatot, hogy kétszázhatvanöt forintért visszavigyen Felsőgödre, ahol eredetileg le kellett volna szállnom…

– Szia, mit eszünk? – léptem be a lakásba, és adtam csókot a hűtő előtt álló páromnak. Lerúgtam a cipőmet, ledobtam a táskát, és lerogytam az étkezőasztal mellé.

– Milyen napod volt? – látta rajtam, hogy ki vagyok készülve.

– Szar. Tegnap kicsit sokat ittam. Meg fura dolgok is történtek.

– Fura dolgok?

– Ja. Lehetséges az, hogy te engem rejtegetsz a vámpírok elől? – a huncut mosoly kicsit erőtlenre sikerült.

– He? Biztos, hogy csak ittál tegnap este? – vagy őszintén csodálkozott, vagy nagyon jól játszotta.

– Biztos. Ahogy a Bobekba tartottam, megálltam kicsit a Szabadság téren, és odajött hozzám egy pasi, és azt mondta, hogy nem rejtegethetsz örökre előlük, mert megtaláltak végre, és hogy közéjük tartozom. – próbáltam elővenni a „nem gondolom komolyan, de akár gondolhatnám is” hangsúlyt.

– Közéjük? Kik közé? Azt mondta, hogy ő egy vámpír?

– Nem, nem mondta. De olyan fogai voltak, mint nekem.

– És akkor már mindjárt vámpír, mi?

– Miért, mi más lehetne? Nekik van kiugró szemfoguk.

– Hülye vagy. – kinyitotta a hűtőt és elkezdett kifelé pakolni. Margarint, vajat, szalámit, sajtot, kovászos uborkát. Gépiesen vettem el és pakoltam arrébb.

– Hát az lehet. De nagyon durva volt. Először azt hittem, hogy valami bolond, esetleg pszichopata. De nem bántott, csak elbeszélgettünk. Ez már épp eléggé különös.

– Nem tudom mit adtak neked a srácok, de jó anyag lehetett.

– Hülye. Csak boroztam. És tényleg megtörtént. És már miért ne lehetnének vámpírok, mikor angyalok meg tündérek is vannak.

– Azok sincsenek.

– De vannak. Hiszen te is hiszel Istenben. – két kistányért, meg kést vettem elő.

– Az más.

– Lószart más. – elkezdtem megkenni a kenyeret, majd összeszorított ajkakkal akkurátusan apró kockákra vágtam a szalámit. A vacsora végig nem szóltunk egymáshoz.

– Nézünk valamit? – állt fel az asztal mellől, és pakolt vissza a hűtőbe.

– Nézzél.

– Most mi bajod?

– Az, hogy nem hiszel nekem. Sose hiszel nekem.

– Mert hülyeségeket hordasz össze. Mégis, hogy rejtegetnélek a vámpírok elől, meg mi közöm lenne hozzájuk? És ha te vámpír vagy, akkor miért nem szívsz vért és égsz halálra, ha rád süt a nap?

– A twilight-os vámpírok se halnak meg a napon.

– Amire kijelentetted, hogy baromság.

– Nem tudom… – elbizonytalanodtam, hiszen fájón igaza volt.

– Na látod. – átölelt, magához szorított és megcsókolt. Hirtelen iszonyatos butaságnak tűnt az egész történet, meg a feltételezés is, hogy vámpírok létezhetnek. A szemébe néztem, és megint azzal az ártatlan tekintettel nézett rám, aminek lehetetlen volt ellenállni.

– Menjünk föl – suttogtam mosolyogva.

– Tele van a pocakom. Nézzünk inkább valamit.

– Hát jó – sóhajtottam megadón, hiszen az én hasam is pattanásig feszült így vacsora után. Betettem a következő Stargate részt, és összebújtunk a kanapén.

Hetek teltek el, és ha eszembe is jutott az eset, csak nevetni tudtam magamon, amiért egy percig is képes voltam azt hinni, hogy igaz lehet, amit az a fazon mond. Az jutott utána mindig az eszembe, mikor először kaptam arról spamet, hogy megnyertem valami lottót. Egy fél napig tényleg elhittem, amíg a barátnőm el nem küldte annak az oldalnak a linkjét, ahol az ilyen hoaxokra hívják fel a figyelmet. Napokig szégyelltem magam miatta.

Egyik este épp a szomszédokkal beszélgettünk az udvaron, már kezdett sötétedni. A németjuhász a sarkon ugatni kezdett. Felkaptuk rá a fejünket, mert egyébként alig lehetett a hangját hallani. A bejáratnál egy szürke bundás macska ült, és a kutya veszett csaholását figyelmen kívül hagyva nézett befelé. Nagyon ismerős volt.

– Szia cica, hát te honnan kódorogtál el? – indultam el felé, otthagyva a többieket. Ahogy közelebb értem, belém mart a felismerés: de hát ez az a macska, amelyik azon az estén az ölemben ült, mielőtt a pasas előkerült! A szívem gyorsabban kezdett verni, hiszen mit kereshetne itt, talán ötven kilométernél is messzebb ugyanaz az állat? Képtelenség.
A macsek odajött hozzám, barátságosan nyervogott egyet, és a lábamhoz dörgölőzött. Felvettem, simogattam, és visszamentem a lakás elé. A szomszédok már bementek, csak Zoli várt az ajtó előtt, hogy hova lettem.

– Nézd, ez az a cica, amiről meséltem. Amikor az az elmebeteg azt akarta bemesélni nekem, hogy vámpír vagyok. – azt reméltem, ő is megsimogatja majd, de ahogy meglátta, elkomorodott az arca.

– Vidd innen ezt a dögöt!

– Ugyan, nézd milyen barátságos. – felé nyújtottam, de a macska fújni kezdett, és karmával Zoli felé kapott. Visszahúztam. – na, cicus, hát miért vagy ilyen ellenséges, nem bánt a bácsi.

– Azt mondtam, hogy tüntesd el ezt a dögöt, különben én tekerem ki a nyakát! – láttam a szemében, hogy jobb, ha elviszem az állatot, mielőtt még baja esne. Nem értettem, mi a gondjuk egymással, máskor szeretni szokta őket.

Visszasétáltam a bejárathoz, és letettem. Elszaladt. Végre a kutya is abbahagyta az ugatást. Zoli már bement, de az ajtó még nyitva volt.

Beléptem, és nem akartam hinni a szememnek. Ott állt a múltkori pasas, Zolival szemben, aki ekkor már egy kést szorongatott a kezében. Láttam, hogy iszonyú dühös.

– Menj ki! – üvöltött rám.

– Mi folyik itt?

– Menj ki!

– Nem, tudni akarom, mi folyik itt!

– Megmondtuk, hogy nem rejtegetheted örökké.– A férfi hangja nyugodt és hűvös volt –Hogy meg fogom találni. Bár, azt hittem, hamarabb sikerül. Talán alábecsültem akkor a képességeidet. – Zoli feje már vörösödött.

– Miről beszél ez? Zoli! Most mi van?

– Semmi! Mondtam, hogy menj ki, majd én elintézem!

– Maradj. – hangja halkan, parancsolón szólt. Egyébként sem szándékoztam kimenni, ezek után még annyira sem akartam – Sikeresen elaltattad újra, de már tudtam, hogy hol vagytok. Tényleg azt hitted, nem jövök ide?

– Bíztam benne, hogy nem mersz többé a szemem elé kerülni. – olyan gyűlölettel beszélt, amit én még sosem tapasztaltam tőle.

Teljesen lefagytam. Ezzel beismert mindent. Hogy ismeri ezt a férfit, hogy annak minden szava igaz. Hogy nem hordtam össze hülyeségeket, hogy tényleg vámpír vagyok, vagy voltam, bármit is jelentsen ez ebben a világban… Szédülni kezdtem, a szívem a torkomban dobogott, a szám kiszáradt és megint fekete karikák pattogtak a szemem előtt. Minden ízemben remegtem.

– Csesszétek meg! – teli torokból üvöltöttem, felkaptam a konyhapultról a kocsikulcsot, és bevágtam magam mögött az ajtót.

A következő tiszta pillanatomban már az Opelt vezettem, valahol a Terv utcában, és ömlött a könny a szememből. Utoljára talán tizenévesen, egy hatalmas szerelmi csalódás után bőgtem hasonlóan reménytelenül.

– Nyugodj meg. – egy nagy tenyér simult a combomra, én pedig sikítva léptem a fékbe és rántottam el a kormányt. A kocsi az ároktól centikre állt meg.

– Cseszd meg! – a hangom megcsukott, de már sokkal nyugodtabb voltam. Az érintése teszi, villant be.

– Had magyarázzam el.

– Kurvára nem érdekel a magyarázatod… Elcsesztetek mindent. Érted? Mindent! – még mindig rázott a zokogás, a kormányt vertem tehetetlen dühömben.

– Mire gondolsz? A hamis emberi életedre és a férjedre, aki kiszakított közülünk? Az értelmetlen munkádra?

– Cseszd meg. – szipogtam. A könnyek már elapadtak.

– Had mutassam meg. – közelebb húzódott, és meg akart csókolni. Megpróbáltam ellökni magamtól, de hiába kapálóztam, az ajka végül az enyémre tapadt. Kényszeredetten becsuktam a szemem, és nekifeszültem.

Emlékek, sosem látott képek öntötték el az elmém egy olyan életről, ami az enyémnek tűnt. Hosszú évtizedek sőt, talán századok történései pörögtek le a szemem előtt.

Én voltam, és mégis más. Az a nő magas volt és fekete hajú, pontosan olyan, akit megláttam a tükröződésben a Nyugatinál… Gátlás nélkül ölt és falt. Átéreztem a gyilkolás, és a torkomon lecsorgó forró vér élvezetét, miközben beleborzongtam még a gondolatba is. Nem ismerte a napfényt, rettegett tőle. Én imádtam a napfényt, éltető erő volt számomra, most mégis félelemmel töltött el még csak a gondolata is. Az anyagi biztonságom olyan ősi gyökerek jelentették, amit emberi ésszel felfogni is alig bírtam, és amely gazdagságról még álmodni is alig mertem… Egy zárt, kicsiny közösség tagja voltam és a hazugságok, intrikák, érdekcselekvések olyan közel álltak hozzám, mint ahogy mostani életemben képtelen voltam bármelyikre is… Testvér, szülő, család felesleges és megvetett kötelékek, melyek mit sem számítottak akkor, és annyit jelentettek most. A feltétlen szeretet és bizalom csak egyvalakit jelentett, Gábort: lelkünk oldhatatlan kötésben egyesült, mikor megteremtett. Az ő kitartása juttatott végül ebbe a reménytelenül kuszának tűnő helyzetbe, mikor összecsapott bennem egy vámpír és egy ember értékrendje, érzései, emlékei…

Voltak, akik tudtak a létezésünkről, de csak kevesen vadásztak ránk. Az emlékfolyamban csak egy mindenre elszánt vadász bukkant fel újra és újra. Döbbenten jöttem rá, hogy nem más, mint Zoli.

– Hogyan? – a hirtelen rámzúdult információtömeget még nem voltam képes tisztán átlátni, csak élmények, pillanatok, képek ugráltak a szemem előtt. Még nem állt össze egésszé.

Nem tudott válaszolni, mert az anyósülés felőli ajtót felszakították. Zoli megragadta Gábort, és kirántotta a kocsiból és ütni kezdte. Az árokba gurultak, dulakodni kezdtek.

Kiugrottam én is a kocsiból, és utánuk léptem. Gábor lendülő keze eltalált, és fájdalmas kiáltás mellett hátraestem. A két férfi erre egy pillanatra megállt, mind a kettő zihált az erőlködéstől.

– Hagyjátok abba!

– Megölöm! – szakadt ki egyszerre mind a kettőből.

– Akkor engem öltök meg! – a két férfi gyanakodva nézett rám. Még nem voltam teljesen biztos benne, de tudtam, hogy így lenne – Menjünk haza és beszéljük meg.

– Ezen nincs mit megbeszélni. – Zoli keze már lendült is, kés villant benne.

–Nem! Meg ne próbáld! Megölsz! – kiáltottam kemény, visszautasítást nem tűrő hangon. A lendület megtört. Tudta, hogy most nem az ember Zsuzsa szólt. – Menjünk. – és elindultam az utcánk felé, gyalog. Hallottam, ahogy lassan ők is követnek. Indulatosan fújtatott mind a kettő.

Fogalmam sem volt, mit beszélünk meg, ha hazaérünk, egyáltalán az a lakás–e a „haza”, és mit jelent az, hogy miért voltam olyan biztos benne, hogy ha Gábor meghalna, akkor én is… Két élet emlékei és érzései kavarogtak a fejemben, és egyikről sem tudtam eldönteni, hogy igaz–e. Vagy hogy melyik hamis. Vagy hogy igaz–e bármelyik is. Igaz-e Zoli, igaz-e Gábor, de legfőképpen én magam: ÉN igaz vagyok? Mi igaz belőlem és a feltört emlékekből?

Már fogalmam sem volt arról, minek higgyek. Vagy kinek. Két férfi, és mind a kettő iránt ugyanazt az olthatatlan szerelmet éreztem, majd szétszakított belülről. De már ennek valódiságában sem voltam biztos. Láttam, mire képes az érintésük, a csókjuk, mi van, ha ezt az érzést is ők ültették belém? Ha nem belülről, nem belőlem fakad? Én szeretem őket, vagy ők akarják, hogy szeressem őket?

A lakáshoz értünk, a bejárati ajtó nem volt bezárva. Bementem és levetettem magam a fotelba.

– Üljetek le.– próbáltam határozottnak tűnni, de a hangom bizonytalanul remegett. A két pasas sértődötten állt meg egymástól a lehető a legmesszebb.

– Mit akartok tőlem? – egyikről a másikra néztem, és próbáltam kitalálni, mire gondolhatnak azon kívül, hogy meg akarják ölni egymást, de nem tehetik. Nem volt túl értelmes kérdés, de hirtelen nem jutott jobb eszembe.

– Téged. – a válasz rövid és határozott volt Gábor részéről. Zoli csak bólogatott.

– Miért? – némán állt mind a kettő, küszködött. Hát hogyne. Képtelenek kimondani. Mindig is képtelenek voltak kimondani. „Hiszen érzed, akkor minek mondjam”, ennyit mondtak csak, ha kérdőre vontam őket. Kettejük hangja összekeveredett bennem, ahogy visszaemlékeztem.

– Most mi lesz? – tettem fel a következő kérdést. Ismét néma csönd, csak gyilkos pillantások.

– Nem tagadhatod meg a gyökereid. A valódi éned. – tört ki végül Gáborból.

– Nem tudom, mik a gyökereim. Hogy ki vagyok valójában. Azt sem tudom jelenleg mi vagyok!

– Ember vagy. – Zoli hangja száraznak és távolinak hatott– ember vagy, és már semmi sem köt a vámpírléthez. Felszabadítottalak.

– Akkor minden igaz, amire emlékszem? Ami itt kavarog a fejemben?

– Minden igaz, amire emlékszel. – Már sokkal higgadtabbnak tűnt. – Mindkét életet végigélted, úgy, ahogy emlékszel rá.

– Hogyan? Hogyan lehetek most ember, ha vámpír voltam? Lényegében halott?

– Ezt nem mondhatom meg.

– Mi van, nincs merszed megmondani, hogy elvetted a lelkét, mint a többi társunknak is, csak az övét nem elengedted, hanem egy éppen megfoganó embrióba zártad? – Zoli szeme dühösen csillant, a keze mozdult is, de nem mert közelebb lépni.

– Elloptad a lelkem? Hogyan? Miért? És ha így van, akkor TE mi vagy?

– Lényegtelen hogy hogyan, vagy miért. Megtettem, mert meg kellett tennem. Ez a dolgom. Erre teremtettek. – az utolsó szavakat átszellemülten mondta

– Pff… Hagyjuk a süket dumát jó? Arra teremtettek, hogy végezz velünk, és a lelkünket, ha még lehetséges felszabadítsd, nem pedig arra, hogy bezárd egy szerencsétlen embertestbe. – nagyon úgy éreztem, hogy bár a „felszabadítás” sem jó – főleg vámpírszemmel, de az újra emberré válás még inkább megvetendő dolog. Nyomasztani kezdett halandóságom és esendőségem érzése.
Próbáltam megtalálni az emlékeket a vadászokról, a vámpírgyilkosságokról, a lélek kiszabadításáról, de semmi értékelhetőt nem találtam. Lehet, hogy ez kimaradt? Talán csak azt láttam, amit Gábor láttatni akart?

– Jó. És akkor most mi van? Vagy mi lesz?

– Választanod kell.

– Így van. Csak az egyik életed élheted tovább. Velem jössz, és a régi testeden kívül visszaadok neked mindent, ami a tiéd volt, és ami még most is téged illet.

A szoba megint körbefordult velem. Mintha nem lett volna épp elég az, ami eddig is rám zuhant, most még azt is akarják, hogy válasszak. És higgyek el mindent.

A hajamba túrtam, majd a kezembe temettem az arcom. Percekig ültem így, ők pedig nem mertek megszólalni vagy megmozdulni.

– Hát legyen. –felálltam, a két férfi feszülten állt, azt figyelve, vajon melyikük felé indulok el. De elsétáltam köztük, és a bejárati ajtóhoz léptem. Visszafordultam feléjük, arcomon a frissen született elhatározás bizonyossága, hogy helyesen cselekszem.

– Sziasztok. Majd jelentkezem. Ha már mindent tudok, amit valóban tudnom kell…

És becsaptam magam mögött az ajtót.

(Katona Zsuzsa)